Ebben a visszaemlékezésben azt próbálom megfogalmazni utolsó tanítványként, amit objektív módon leírni lehetetlen. Azt, hogy miért lehetett, sőt kellett Kurdics Józsi bácsit szeretni. Igen, Józsi bácsit, és nem Kurdics József tanár urat, hiszen nyugdíjas nagypapa volt már, amikor elkezdtem nála németet tanulni. Nem hősként, ’56-os forradalmárként ismertem őt meg, hanem aranyos, idős, jóságos tanár bácsiként, és nagypapaként is, mivel nem egyszer előfordult, hogy valamelyik unokája szó szerint bemászott az órára.

Azt, hogy Kiskunhalason évtizedekkel ezelőtt mit tett, arra csak lassan derült fény. A rendszerváltás után jártunk már, amikor megismertem őt, ám 1956 mégis kényes kérdés volt. A szocialista rendszer haszonélvezői még erejük teljében voltak, sőt anyagilag még meg is erősödtek. Uralták a médiát és a lelkeket. Józsi bácsi mindezzel nem törődött. Minden órán kaptam tőle valami lelki többletet, olyan tudást, amely megerősített erkölcsileg. Néhány mondat, egy kérdés vagy egy kérés elég volt ahhoz, hogy tizenéves önmagam helyes utat leljen. Józsi bácsi tanítása nemcsak a hazaszeretetről szólt, hanem az életről, az értelmes, megélni érdemes életről. Minden órán tanultam valamit; valamit, ami fontosabb volt nekem a német igeragozásnál és a mondatszerkesztésnél. Üzenete legtöbbször a kitartásról, hűségről, karakán kiállásról szólt.

Az Isten, haza, család-értékrendszert épp lejáratni készült a korabeli média, ám Józsi bácsi tanítása nyomán kénytelen voltam önállóan átgondolni az egyén és a média viszonyát. Neki köszönhetően nem váltam olyan emberré, akinek gondolkodásmódját az aktuális hatalom propaganda-gépezete irányítja.

Kiskunhalasi tetteiről - a bölcs és békés helytállásról - évek alatt, apró részletekben kaptam meg tőle a tudást. Először nem is mertem kérdezni őt, hiszen oly távolinak és titokzatosnak tűntek 1956 történései. Én magam sem tudtam akkor még eldönteni, hogy csak kikívánkozott belőle néhány mondat a múltról, és valójában nem is akart róla nekem beszélni, vagy lassanként, igazi pedagógusként akarta érdeklődésemet felkelteni az akkori események iránt. Ma már egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezt is tudatosan csinálta, minden rutinját és pedagógiai érzékét felhasználva nevelt engem, utolsó tanítványát.

Igen, utolsó tanítványát, hiszen mondta is ezt nekem. Kicsit szomorkás, meghatott volt hangja, amikor erről esett szó, és nem tagadom, ez engem is meghatott. Éreztem, hogy nem akármilyen pályát, életutat járt be Józsi bácsi. A pálya legvégén a legfelemelőbb történésekre emlékezik vissza az ember.

Neki pedig ez Kiskunhalas és 1956 volt. Tőle tudtam meg, hogy mi is történt akkoriban ebben az alföldi városban. A vér nélküli forradalom és a szabad választások kiírása valóban egyedi dolog volt. Az, hogy az akkori osztályát mennyire szerette, és hogy őt mennyire szerették diákjai, az minden szavából érződött, amikor csak szóba került Kiskunhalas és 1956. Nyugodt szívvel beismerhetem ma már, hogy a tanári pályájával kapcsolatos emlékei, amelyek persze elválaszthatatlanok 1956-tól, az én pályaválasztásomat is eldöntötték. Magyar-német szakos tanár lettem, akárcsak ő.

Józsi bácsi nevelt, nemcsak tanított, például többször is megbízott azzal, hogy vásároljak neki Budapesten lyukas zászlós kitűzőt. Ezt keresve több olyan helyre is eljutottam a fővárosban, ahol a gondolkodásomat befolyásoló, azt megváltoztató könyveket tudtam venni. Lyukas zászlós kitűzőt persze az 1990-es évek elején sehol sem kaptam. Ma már tudom, hogy nevelésem része volt ez a keresés is. Látta rajtam Józsi bácsi, hogy kereső tizenéves vagyok, hát egy kicsit konkrétan is irányította keresésemet.

Lyukas zászlós kitűzőt később felnőttként Kiskunmajsán tudtam venni, ahová sokszor vittem tanítványaimat, hogy megismerkedhessenek Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz hősével. Ő itt hozta létre saját, független ’56-os múzeumát. Diákjaim pedig az ő elbeszélését mindig nagyon meghatódva, olykor sírva hallgatták. Remélem, hogy igazi példaképre leltek jó néhányan ekkor, és én is segíthettem ebben egy kicsit, mint ahogy engem is segített az én tanári példaképem, Kurdics Józsi bácsi, a helyes út megtalálásában.

Verset írni nem tudok, de azért rímekkel próbálkozok!

1955-ben léptem át e gyönyörű épület küszöbét,

S azóta bizony elrohant 1-2 év!

63 éve történt az esemény, hogy érettségizett leányka lettem én!

Csodálatos osztályfőnökünk volt, Velkey Imre bácsi,

Akit nem volt nehéz a szívünkbe zárni.

Szülővárosomra mindig szeretettel gondolok,

Hisz innen indultam el meghódítani a világot!

Érettségi után elvégeztem a matek - kémia - ének szakot,

S Budapesten okítottam sok-sok diákot!

Jó itt lenni újból Veletek, köszönöm, hogy itt lehetek.

Mindannyiótokat szeretettel köszöntelek, s kívánok mindenkinek jó egészséget és sok-sok sikert!!

Cegléd, 2022. május 7.

 *szül. Varga Emőke (érettségi éve: 1959)

Tóth (Czifra) Mihályné, Balogh Erzsébettel nem volt felhőtlen a viszonyom a négy év alatt, mégis jó szívvel tudok emlékezni rá. Elmesélem.

Ő kétségkívül elég gyenge matekosnak és nagyon izgága figurának tartott engem, én meg elég gyenge tanárnak őt. Valószínűleg mindkettőnknek volt némi igaza. Mivel dedós módszernek gondoltam a házi feladatokat és a folyamatos jelentkezési kényszert, én csak azon ritka szituációkban nyújtottam föl a kezem, amikor rajtam kívül senki más nem tudta a megoldást. Ilyenkor alig titkolt hitetlenkedéssel nézett rám: ez meg hogy ugrott be neki, amikor senki másnak? Lehet, hogy mégis több van a fejében, csak a linksége miatt nem jön elő?? Én meg nem segítettem neki megoldani a rejtélyt, sokkal jobb titokzatos linknek, mint butának látszani. 

Az időnkénti felvillanásaim hátterében egyébként (általában) a családi háttér rejtőzött: a nagynéném Szombathelyen szintén középiskolai matematika-fizika tanár volt, és néha adott nekem egy fehér színű Tanári segédkönyvet. Ebben az egyetemi jegyzetre emlékeztető kiadványban az összes feladat eredményét és levezetését megtalálhatta az oktató, mégse kelljen neki folyamatosan számolgatni vagy netán az osztály előtt visszavonhatatlanul leégni. Amikor házi feladatot kellett csinálni, vagy dolgozatra készültünk, gyakran elővettem a könyvet, és ezekből a levezetésekből gyakran jobban megértettem az egészet, mint Böbe néni magyarázataiból. Persze, ez sem volt csodaszer, hiszen bőségesen voltak olyan részek, amelyeket ezzel együtt sem tudtam fölfogni. A házi feladatoknál és a röpdogáknál pedig nem galoppírozhattam el magam: egy hármas-négyes matekos hirtelen ne oldjon meg tökéletesen minden ólomnehéz példát, mert gyanússá válik. Korrekt módon leosztályozott: négyes, és mindketten meg voltunk elégedve.

A jó rendű érettségihez viszont tényleg készülni kellett, ott nem lesz tanári segédkönyv, viszont levezetés meg bizonyítás dögivel, amelyekkel körülbelül olyan viszonyban voltam, mint hóember a hősugárzóval.

A mi időnkben (emlékeztek még?) az érettséginek igen nagy tétje volt, természetesen főleg azok számára, akik valami izmosabb felsőoktatási intézménybe jelentkeztek. Az akkori 20 pontos rendszerben ugyanis csak az vihetett magával maximális (10) pontot, aki a felvételi tantárgyakból az utolsó három évben megütötte a jeles (4,51) szintet, és jelesen is érettségizett. Értsd: a négy kötelező tárgyból (magyar, történelem, matematika, német) minimum három ötöst és egy négyest ért el, ez ugye 4,75. Csak ha ez sikerült, akkor jöhetett szóba jó eséllyel az írásbeli és szóbeli felvételi, amire akkoriban az érettségitől teljesen függetlenül kellett készülni. Mivel a többi tárgyból kalkulálható volt a jelesem, ezekkel nem vagy csak nagyon keveset foglalkoztam, annál többet azzal a tárggyal, amelytől kivert a víz, s amellyel utána soha életemben nem akadt dolgom. Ez volt a matematika.  

Napi négy-ötórás tanulás - jobban mondva magolás - következett, korán hajnalban már matematikakönyvvel a kezemben sétálgattam a csemői udvaron, így csak a szomszédok néztek hülyének, de legalább nem aludtam el. Úgy tűnik, az extenzív módszer hatásos volt, mert az írásbeli érettségi papírformának bizonyult: amit kellett, megcsináltam, a jeleshez szükséges feladatokhoz meg hozzá sem kezdtem.

Jöhetett a szóbeli. Ahol húztam egy közepesen nehéz tételt, valami ötlépéses bizonyítást, amelynek az első két sora még beugrott, de a többi eltűnt a nagy szürke ködben, hiába gyilkoltam az agyamat.  Már szólítottak, indultam kifelé a táblához, amikor Böbe néni meglátta az arcomon elterpeszkedő reménytelenséget és odasúgta:

- Tudod?

- A végét nem - súgtam vissza az igazságnak megfelelően és a halálba indulók bátorságával, mert kristálytisztán láttam, hogy ha a következő öt percben nem történik valami csoda, annyi a jórendű matematika érettségimnek. Vagyis nem lesz meg a maximális pontom, nem fognak fölvenni az egyetemre, viszont valószínűleg pár hónap múlva behívnak katonának. Márpedig ki tudja, miért, de valahogy nem így képzeltem el az életem további folyását. 

És ekkor valóban megtörtént a CSODA. Böbe néni egy kis bocsánatkérő mosolyt küldött a bizottság férfi tagjai felé (még 36 évesen is kétségkívül csinos volt, na meg az igazgatóhelyettes felesége), és hozzám fordulva fennhangon mondott két mondatot. Ami ugyan nem maga a megoldás volt, de emlékeztetett rá, hogy ezt a típusú levezetést már hányszor átvettük az órán, és ez éppen elég volt arra, hogy nálam bekattanjon a történet. Mire kiértem a táblához, már meg is nyugodtam. Elmondtam, elfogadták, négyes.

Később megköszöntem neki, de elhárította. Ez a minimum - mondta -, ami egy tanártól elvárható. Egy korrekt tanártól - teszem hozzá mai fejjel, és eszembe jut az a számtalan hasonló oktatási és egyéb életszituáció, amikor éppenséggel nem korrektséggel, hanem durva rosszindulattal találkoztam.

Hogy a becenevének volt-e köze a hatvanas években futó, hihetetlen sikerű gyerekmeséhez, a "Mi újság a Futrinka utcában" című tévés bábsorozathoz, nem tudom. De az biztos, hogy Böbe Baba mosolygós, szimpatikus figurájából sok minden visszaköszönt nekem - különösen a számomra életbevágóan fontos érettségin, 1971-ben.

Megjelent:

MÉRHETETLENÜL - IRODALMI ANTOLÓGIA CEGLÉDI ALKOTÓK MŰVEIBŐL 2010.

Történetek, töredékek

Tanáraink kiválóak voltak, és új igazgatónk, Radványi Nagy József, akit 56-ban választottunk igazgatóvá okosan, emberségesen irányította az iskolát. Nagy középiskolának számított a ceglédi Kossuth Gimnázium, hiszen amikor mi érettségiztünk 900 diákja volt. Sokan jártak be Monortól Nagykátáig, és Abonytól Törtelig. 1958-tól logikát, pszichológiát és etikát is tanultunk, rendes kötelező tantárgyként. Az oroszon kívül latint, angolt, németet, franciát és olaszt is lehetett felvenni. Én például oroszból, latinból és angolból is érettségiztem. Feléledt az önképzőkör, amelynek a fiú tanulók képviseletében én lettem az elnöke. Tanár elnökünk Dizseri Sándor magyar-történelem-orosz szakos tanárunk volt, nagy hírű pedagógus dinasztia tagja. Országos hírű tanáraink voltak még Velkey Imre és Velkey Pál, Horváth Zoltán, és Kürti Béla.

Fiatal matematika-fizika tanárunkhoz, Tóth Mihályhoz szinte baráti kapcsolat fűzött. A nagy múltú, gazdagon felszerelt fizikaszertárunkat közösen rendeztük, válogattuk az 50-60 éves, nem egyszer ismeretlen rendeltetésű eszközöket, közben sokat beszélgettünk nemcsak fizikáról, hanem művészetről, etikáról, filozófiáról. Itt kell megemlítenem, hogy az 1903-ban megnyílt főgimnázium fizikai előadó terme még 1958-ban is párját ritkította. 100 ülőhely volt az emelkedő padsorokban, és a katedra előtt hosszú munkaasztal volt, beépített sűrített levegő, gáz és vízcsapokkal, a csigákon gördülő kettős nagy tábla mögött, pedig egy kb. 2,5x1,5x1,5 m-es vastag üvegfalú medence volt, világítással ellátva a hidrosztatikai kísérletek, az Archimides-törvény stb. szemléltetésére. A tábla bal oldalán (a padokból nézve) pedig villamosságtani szemléltető szekrény volt, alul különféle egyen és váltakozófeszültségű generátorokkal, meghajtó motorokkal, a szekrény előlapján, pedig a hozzájuk tartozó kezelőszervekkel és nagy kerek kijelző műszerekkel. Lehetett gerjesztést, fordulatszámot, kapocsfeszültséget, terhelő áramot szabályozni. Sajnos ezt a szekrényt már nem tudtuk újra üzembe helyezni (már nem emlékszem, hogy mi miatt, talán azért, mert eredetileg 110 V feszültségre készült, és az iskolának nem tellett kellő teljesítményű 220/110 V-os transzformátorra és arra, hogy ezt valaki szépen beépítse a szekrénybe.) Volt a szertárban un. oktató rádiópad is, ami abból állt, hogy fokozatonként össze lehetett rakni (dugaszolni) különféle bonyolultságú rádióvevőt, kezdve a kristálydetektorostól a 3+1-es nagy teljesítményű készülékig. Minden alkatrész és kapcsolódás látható volt, a nagy impregnált deszkalapon kiterítve,- mintha a mai felület szerelt technológia őse lett volna, csak 100-szoros méretben.

Már akkor komolyabban elkezdtem rádiótechnikával foglalkozni, otthon építettem különféle masinákat, jól működő 2+1-es készüléket, hangerősítőt stb. Tóth Miska (ahogy becéztük) rám bízta a rádió szakkör vezetését, nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor a rádiózásról tanultunk, és azt mondta: "No mindehhez a Reményi Tibi többet ért..." 

Kürti Béla bácsi zseniális testnevelő tanár és sportedző volt. Országos bajnokokat, olimpikonokat nevelt a ceglédi lányokból. Füle Judit karrierje az ő sikere is volt. Füle Jutka egy évvel volt nálam idősebb, és kisgyermek korában csípőficammal küszködött. Az orvosok és Kürti tanár úr segítségével 12 éves korában már semmi nyoma nem volt a csípő rendellenességnek. Csinos, délceg járású lány volt. 16 évesen országos tornászbajnok, 19 évesen a Rómába utazó magyar olimpiai keret tagja, számos nemzetközi versenyen a magyar csapat legjobb egyéni helyezettje. Az, hogy további sportpályafutása hogyan alakult, nemcsak rajta múlott. Az élvonalban már akkor is kegyetlen versengés folyt, néha aljas eszközöket is igénybe véve. Füle Jutkának nem volt akkora "háttere", mint a fővárosi tornászlányoknak, befolyásos rokonsága, politikai tőkéje sem. Elvették a kedvét a versenyzéstől, neki pedig nem volt ereje a további harchoz. Lassan kikopott az élvonalból, mára már a nagyközönség el is felejtette. Rajta kívül még számos remek tornászt nevelt ki Kürti Béla bácsi, akiről csak érettségi után tudtuk meg, hogy irodalom-történelem-testnevelés szakos tanári diplomája van. A Rákosi rendszer uralomra jutása után nem vállalta a magyar irodalom és történelem tanítását, nem volt hajlandó "felesküdni" a szocialista pedagógiai elvekre, nem volt hajlandó hazugságokat tanítani. Anyagilag így rosszul járt, mert csak a testnevelést taníthatta, de ezzel is óriási kincseket adott tanítványainak. Csak később értettük meg, miért voltak olyan élvezetesek a balatoni nyaralások tábortüzei, a sportvetélkedők, a pályaépítés és sok egyéb foglalkozás, ahol ő velünk volt. Mindig belecsempészett mondandójába valami többet, mint a "test nevelése", lelkünknek is próbált táplálékot adni, amikor etikáról, tisztességről, munkaszeretetről, a nagy elődök példaadásáról mondott el történeteket. Feltűnt, hogy azonnal kijavítja a nyelvi hibáinkat, és ha illett a témához, beleszőtt beszédébe egy Kölcsey idézetet, egy Juhász Gyula vagy Radnóti verssort. Messze több volt, mint tornatanár.

Megérdemelt megtiszteltetés volt számára, amikor az 1980-as évek második felében a TF felkérte a Versenyetika c. tárgy oktatására. Hála Istennek nyugdíjba vonulása után rászánta magát az írásra (amihez nem kevés tehetséggel rendelkezett), és sorra jelentek meg sporttörténeti, helytörténeti munkái, személyes életrajzi visszaemlékezései, szépirodalmi összeállításai. Köszönjük, sokunk nevében, Drága Béla bácsi, amit kaptunk Tőled. (Amikor ezt írom, Béla bácsi 92 éves elmúlt, és még teljes szellemi egészségnek örvend.)

Számtalan humoros történet, szállóigévé vált bemondás, bocsánatos csibészség tarkította a gimnáziumi diákéveket. Jó részük elsüllyedt a feledés kútjában, de néhány valószínűleg megmarad életem végéig. Ilyen volt például, amikor egyik latin órán B. Micó barátunknak kellett felolvasni és fordítani egy Sallustius szöveget. Micónak fogalma sem volt az olvasottak jelentéséről, de fantáziadús gyerek volt, és viszonylag folyékonyan mondott valamit magyarul a köztársaság bajairól, meg a légiók panaszairól...-amíg tanárunk megbocsátó mosollyal le nem állította: "Édes fiam, ne abból indulj ki, hogy Sallustius hülye volt, hanem abból, hogy te nem tudsz latinul!" Sokszor alkalmazható volt ez a mondat, némi áttétellel az érettségi utáni éveink hazai valóságára is, amikor legfeljebb csak némi szarkazmussal és humorérzékkel lehetett felül emelkedni az "üzemi demokrácia" ,vagy  a szocialista ügyintézés hivatali baromságain.

Másik aranyos eset egy fizika óráról rémlik fel emlékezetemben. T. Lali felelt a gőzgépekből, és miután addig jól mondott mindent, azt kérdezte tőle Tóth tanár úr (a már említett Tóth Miska), mondana egy tipikus gyakorlati alkalmazást a gőzturbinára. Lali magában morogva elismételte a helyes kiindulást: a gőzturbina forgása jóval egyenletesebb, mint a dugattyús gőzgépé...azután hangosan kirukkolt vele, "Megvan, tanár úr! Lemezjátszók hajtására...!" Tóth Miska akkorát kacagott, hogy tán még lent az utcán is meghallották,- és az elvörösödő Lajos, aki addigra ráeszmélt ötletének "zsenialitására", megkapta az ötöst.

Újvári Feri bácsi, egyik tornatanárunk, óriási fazon volt. Ízes beszédével, és meghökkentő, fanyar humorú bemondásaival, anekdotáival messze földön híres volt.

Egykori tanítványai "Ujváriádák" címmel össze is gyűjtöttek belőlük egy csokorra valót. Ezekhez lehet sorolni azt a néhány történetet, ami éppen velünk esett meg. Tornateremben vagyunk, próbáljuk a nagy májusi sportünnepélyre a gimnasztika bemutató gyakorlatait. A zenét a teremben álló zongora segítségével Újvári tanár úr szolgáltatja. Felhangzanak az Arany ezüst keringő első akkordjai - iszonyú hamisan. Röhögésbe tör ki az osztály, a zongora elhallgat, Feri bácsi feláll, felénk fordul, és azonnal riposztol: "Tessík tudomásul venni, hogy itt ez á zongora, alkalmasint ebben a minőségében most nem hángszer, hanem tornaszer! Sorokat rendezni! Folytatni!" - és visszaül a zongorához.

Más, ugyancsak ővele: 100 m-es síkfutás a gimi melletti rövid utcácskában, ami történetesen éppen 100 m hosszú, és semmi forgalom nincs rajta. Tanár úr stopperrel a kezében méri az időket: 15, 14.8, 14.5 stb., no ezek megfelelnek a 15 éves kölykök képességeinek. Egyszer csak felkiált: "Világcsúcs! Ez a gyerök 10.1 -et futott...Vagy szar ez a stopper!?" Egyik sem volt igaz, a tanár úr későn nyomta meg a stopper indító gombját.

Dr. Tamasi Tamásról, biológia tanárunkról leginkább szigorúsága, és mitagadás olykor faragatlan viselkedése jut eszükbe. Úgy tudtuk, valójában tudós ember, neves botanikus volt, pedagógiai kvalitásai szerényebbek voltak. Íme egy eset, ami az osztályunkban történt. Harmadikosok voltunk, tehát 16-17 évesek. B.Ica osztálytársunk egyszer késve ért fel szünet után az osztályba, Tamasi tanár úr már a napló lapozgatta, amikor Ica félénken benyitott az ajtón, és lábára mutatva mondta, elnézést tanár úr, de a lépcsőfordulóban elestem, nagyon megütöttem a térdemet… Már slisszolt volna helyére, amikor a tanár úr lehúzta orrára szemüvegét és epés hangon csak ennyit mondott: "Nem baj, kisanyám, még mindig jobb hogy elesett, mintha megesett volna." B.Ica és a lányok zöme majd elsüllyedt szégyenében. Tamasi tanár úrtól ilyen szellemesség tellett.

Szerelmem, K. Kati osztálytársam volt. Hamvas, óvatos, megilletődött volt ez a szerelem, és nem egészen kölcsönös. Én valószínűleg jobban rajongtam érte, mint ő én értem. Leveleztünk. Írásaink a túlfűtött (lelki) barátságnál többet nem árultak el, mégis boldogan olvastuk egymás sorait, amit az osztályban adtunk át egymásnak. Ma már nincs meg egyetlen levél sem. Igazi szerelmi vallomásra csak 18 éves koromban szántam rá magamat, akkor is nagyon allegorikusan: Tóth Árpád Esti sugárkoszorú-ját csempésztem be egy könyv lapjai közé... Fizikából korrepetáltam Katit, mert az valahogy nem ment a fejébe, pedig minden másból kitűnő volt. A Táncsics Mihály utcai családi ház oldalszobájában, vagy a magányosan álló Béke utcai házban (amit megörököltek nagymamájától) tanultunk. Tényleg tanultunk, semmi más nem történt közöttünk, pedig fülig szerelmes voltam, és ő is láthatóan vonzódott hozzám. Együtt készültünk az érettségire is. Mindkettőnket visszafogott vallásos neveltetésünk, és valahogy a lelkünk mélyén tényleg jónak és elégnek éreztük, hogy közelről látjuk és halljuk egymást, forró pillantásokat váltunk, egymás mellett ülünk a díványon vagy a kanapén, esetleg együtt ebédelünk... és miközben próbálom vele megértetni a kétoldalas diódás egyenirányítás legegyszerűbb kapcsolását, néha elkalandozunk, és mesélünk egymásnak családunkról, olvasmányainkról, gondolatainkról. Szép volt, nagyon szép így is a szerelem! Talán sokkal szebb, mintha vadul tapogattuk volna egymást vagy netán szeretkezni mertünk volna.

1960 áprilisában első lettem az országos orosz nyelvi és irodalmi verseny Pest megyei döntőjében. További fordulót akkor nem is rendeztek, a megyei elsőket mind nyertesnek tekintették. Ebből a sikerből legalább annyi bánatom származott, mint amennyi örömöm. A gimiben persze a tanáraim meg diáktársaim büszkék voltak rám, kaptam miniszteri dicséretet - ez jól esett. Az viszont nem, hogy ki akarták kényszeríteni, hogy jelentkezzek szovjetunióbeli továbbtanulásra. Úgy emlékszem 120-féle műszaki és természettudományos szak közül választhattam. Moszkvában vagy Leningrádban kellett volna tanulnom, de én nem akartam menni. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára jelentkeztem, más nem érdekelt. Moszkvából évente talán egyszer jöhettem volna haza, ez sem tetszett, meg az egész "janicsárképzési" elképzelés sem. Megindult ellenem, ellenünk a gőzhenger. Édesanyámat behívták az iskolába, a megyei elvtársak haragosak lettek, hogy ilyen lehetőséget visszautasítok. A helyi újságban cikk jelent meg rólam, amelyben édesanyámat majomszeretettel vádolták, aki kisfiát magához kötözi, és nem hagyja érvényesülni. Pedig anyukám tényleg rám bízta a döntést, ha nem is könnyű szívvel. Nem akartam menni. Édesanyám miatt sem, és K. Kati miatt sem. Nagy nehezen elcsitult a hajcihő körülöttem, de arra számítottam, hogy ilyen előzmények után a BME-re biztosan nem vesznek fel.

Ismét csak Tóth Miska volt az, aki sokat segített a továbbtanulási jelentkezésemben is. Szívem szerint irodalom-pszichológia, esetleg filozófia-esztétika vagy valami ehhez közel álló szakos tanár szerettem volna lenni, de már 17-18 évesen jól tudtam, hogy az ELTE-n vagy bármelyik bölcsészkaron világnézeti megalkuvás nélkül nem boldogulok, és ha meg is szerzem a tanári képesítést, azzal az ideológiai szemlélettel, ami akkor kötelező volt, nem tudok tanítani. Tóth Miska vigasztalt és kitartásra biztatott a Szovjetunióba való kiküldésem ügyében is, (mármint, hogy bírjam ki a nyomást, és ne adjam be a derekamat, maradjak bátran itthon), és egyetlen mondatával szinte eldöntötte a jövő tanulmányait is számomra. " Tibor! Te éppolyan jó vagy matekból és fizikából is, mint a nyelvekből és az irodalomból; ne tedd ki magadat annak a pszichikai nyomásnak, amire a bölcsész vagy akár természettudományi karokon számíthatsz, nézd: az elektronoknak nincs világnézete, menj a Budapesti Műszaki Egyetemre." Hallgattam rá.

Az érettségi vizsgákat kitűnő eredménnyel tettem le, dicsérő oklevéllel zártam gimnáziumi tanulmányaimat.

Sor került az egyetemi felvételire. Matematikából, fizikából és rajzból kellet felvételi vizsgát tenni. Az írásbeli jól sikerült, kivéve a rajzot, hiszen én nem tanultam ábrázoló geometriát, így hát a térbeli ábrázolást és különféle metszeteket valószínűleg elég sok hibával produkáltam. Pár hét múlva volt a szóbeli, ahol a politikai megbízhatóság vizsgálata volt a fő szempont. Matekból és fizikából szinte nem kérdeztek semmit, a rajzról annyit mondtak, hogy majd az egyetemen belejövök, de a káderezés részletes volt. 2 vagy 3 elvtárs érdeklődött a napi politikai tájékozottságom, világnézetem és vallásgyakorlatom felől. Kérdezték, fogok-e templomba járni, ha netán felvesznek az egyetemre. Mondtam, hogy igen. Kérdezték, hogy mi a véleményem a középiskolás irodalom-tanításról. Mondtam, hogy szomorúnak tartom, miszerint kiválóan le lehet érettségizni, anélkül, hogy ismernénk Móra Ferenc műveit vagy hallottunk volna Dosztojevszkijről. Kerek szemeket meresztettek rám. El kellett mesélni, kik az Elnöki Tanács tagjai, mit csinál a Hazafias Népfront, és hogy kivel tárgyalt legutóbb Hruscsov. Elmeséltem. Ezek után simán felvettek mind az Egyetemre, mind a kollégiumba, méghozzá csekély ösztöndíjat is kaptam. Még mondja valaki, hogy nincsenek angyalok….

Talán ide kívánkozik az az eset, amikor valamelyik filozófia kollokvium után behívattak a Tanszékre, és elkezdtek puhatolózni az iránt, nem volna-e kedvem gyakornoknak majd tanársegédnek bent maradni a Tanszéken, mert úgy látják, átlagon felüli a tudásom a marxista filozófia és a tudományos szocializmus témakörében. Arckifejezésem biztosan elárulta elképedésemet, miközben tudakoltam, miből állapították meg ez irányú tájékozottságomat. Elmondták, hogy a vizsgákon olyan magabiztosan idéztem Marxtól, hogy az bármelyik tanszéki munkatársnak is dicséretére vált volna. Édes Istenem! - jutott eszembe drága Horváth Zoli bácsi, történelemtanárunk, akitől tényleg megtanultunk néhány "ütős" Hegel, Marx, Engels, Gorkij idézetet. Zoli bácsi kis bajusza alatt mosolyogva így szólt: "Nézzék, biztosan hasznát veszik az egyetemen, ha egy-két bekezdést megtanulnak a Tőkéből, a Kommunista Kiáltványból vagy Gorkij Az anya c. regényéből. Higgyék el, jól fog hangzani, ha pl. valamelyik filozófia vizsgán csak úgy odavetik, hogy amint Marx írta a Tőke II. kötete 1885-ös kiadásának 359. oldalán,

»…a termelési folyamat anyagi feltételeivel és társadalmi kombinációjával érleli e folyamat tőkés formájának ellentmondásait és antagonizmusait, tehát egyidejűleg érleli egy új társadalom alkotó elemeit és a régi társadalom forradalmasító mozzanatait…«

No így tettem én is, ezért ért az a "kitüntetés", hogy majdnem tanszéki munkatárs lettem. Persze nekem elég volt, hogy összes filozófia vizsgám jelesre sikeredett.