Kicsit rendhagyó 40 éves találkozónk volt.

2020-ban lett volna ugyan a találkozó, de sajnos a tavalyi évben a vírus helyzet miatt nem tudtunk találkozni, így 41 éves (1980) lett a 40 éves találkozó.

Eddig minden 5. évben találkoztunk.

Igazgatónk Tóth-Czifra Mihály volt Osztályfőnökünk Szűcs Gergely tanár úr volt, aki sajnos 2005 óta nincs közöttünk.

Nagyon sok jó tanárunk volt, hogy csak egy párat említsek. Mészáros Ágnes Ági néni, Tóth-Czifra Mihályné Böbe néni, Süli Aladár, Tűri László és nem utolsó sorban dr. Kürti György tanár úr igazgató helyettes, aki részt vett az osztálytalálkozónkon.

Ezúton is köszönöm, hogy eljött hozzánk.

2021. szeptember 4-én 15 órakor találkoztunk a Gimnáziumban.

Végigmentünk a folyosón és próbáltunk visszaemlékezni a felejthetetlen diákéveinkre, amit ebben az épületben töltöttünk. Megkerestük a tablónkat, aminek az volt a különlegessége, hogy 3 osztály volt egy tablón. Utána beültünk a régi termünkbe, ami a 2. emelet 23-as régen történelem terem volt. Megkaptuk a naplónkat is és sorban beszélgettünk régi tanárainkról.

Sose felejtem el, hogy Gergő bácsi azért szemmel tartott minket. Mivel a mozival szemben lakott, így jól láthatta ki mikor megy moziba. Másnap aztán megkérdezte tőlünk, hogy fiam mit kerestél Te tegnap este 6 órakor a mozi előtt?!

Utána következett a bejárt életutunk elmesélése. Bár mivel 5 évente találkozunk azért nagyjából tudtuk kivel mi történt az életben, de azért voltak azóta is változások örömök is és bánatok is. Megemlékeztünk 3 osztálytársunkról, akik már sajnos nincsenek közöttünk. Szomorú, hogy fiatalon itt hagytak bennünket.

Belenéztünk a naplóba és sokan fotózásba kezdtek a napló láttán, hogy kinek milyen jegye volt anno. Bár látszik, hogy mindenki megállta a helyét az életben függetlenül attól, hogy milyen eredménnyel végezte el a gimnáziumot.

Azt vettem észre rajtunk, hogy az évek múlásával többen lassítottak nem dolgoznak már annyit. Mindenki inkább a nyugalomra vágyik már így 60 felé közeledve. Talán jobban megértjük az élet valódi értelmét, hogy sokkal fontosabb az emberi kapcsolatok ápolása, mint a pénz hajszolása. Persze mindenre meg kell érni.

Hamar elröppent 2 óra után pár fotó a gimiben és indultunk az étterembe. Azon vettük észre magunkat, hogy 11 órakor szóltak, hogy sajnos záróra és mi úgy éreztük, hogy beszélgetnénk még tovább. Nem tudom mikor tudtuk volna befejezni a sztorizást, de sajnos menni kellett haza. Nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült és nem fogytunk ki még 41 év után sem mesélésből.

A technika fejlődése lehetővé tette, hogy ne csak 5 évente tartsuk a kapcsolatot. Ezért létrehoztam a Viberen egy gimis csoportot, ahol tudjuk tartani a kapcsolatot, fotókat oszthatunk meg családunkról, gyerekekről, unokákról.

Még amit szeretnék megemlíteni, hogy talán 2005-ben a 25 éves találkozónkon ültettünk egy fát Gergő bácsi emlékére a gimnázium udvarán. Egyik csoport képünk ott készült a fa alatt.

2025-ben újra találkozzunk!

Cegléd, 2021. 09.06.

Gyura Csilla

Virág Istvánné

Emlékeztünk a 60 év előtti szép napokra…

Mert nekünk a 60 év előtti gimnáziumi érettségi vizsgák a régi boldog, szép napokként élnek emlékezetünkben. 1935 szeptemberében mintegy 80 kisdiák lépte át a nagy hírű Ceglédi Magyar Királyi Állami Kossuth Gimnázium küszöbét, hogy majdan, 8 év múlva (1943), érettségi vizsgával a hátuk mögött, induljanak az élet szélesre tárult kapuján át a szebb jövő felé.
Hát bizony azóta sok év viharzott át felettünk, békések, vészes háborúval, hadifogsággal is terheltek. Volt részünk kemény diktatúrában, nem remélt viharos forradalomban, honfitársaink százezrét a világ minden részébe szétszóró menekülésben, exodusban. Azután viszonylag nyugalmasabb évtizedek következtek majd, újabb rendszerváltás forgatta fel életünket, s alakította ismét bizonytalanná már idős korba hajló sorsunkat.
De talán visszatérek a kezdetekhez, és a magam szempontjából kísérelem meg a visszaemlékezést. 1933 októberében vettek fel a Surányi Károly Fiúotthon hadiárvaházába, IV. általános iskolásként. Az V. osztály elvégzését követően, tanulmányi eredményem alapján a Kossuth Gimnázium tanulója lehettem. A Békés megyei Körösladányból kerültem az otthon diákjai közé, s mint Móricz Zsigmond Nyilas Misije, csak ámultam a nagy hírű iskola I/b osztály termében. Minden, mint egy hihetetlen történet zajlott körülöttem, s bizonytalanság fogott el: meg fogok-e felelni az elvárásoknak? Tanáraimra, mint valami félistenekre tekintettem, s a gimnáziumot tisztelettel szemléltem.
Hűvös aulájába lépve, borzongva néztem fel a hősi halottak emléktáblájára, és olvastam a soha nem hallott latin idézetet: "Non omnis moriar", s nyolc éven át ezt a szent hevületet napról napra átéltem.
A lépcsőház, a folyosók szépen "pingált falai" mind-mind ámulattal töltött el, és még fokozták elfogultságomat, ha feltűnt egy-egy tanárunk, s ne adj isten, szikár termetével a mindig szigorú igazgatónk, vitéz Szőnyi Sándor.
De nem csak nevelőink kerültek szinte napról napra közelebb hozzánk az évek folyamán, hanem diáktársaink is. A kezdeti félszeg közeledésből társakká, igaz barátokká váltunk.
Ahogy az évek teltek, mind többen távoztak más iskolába, netán abbahagyták középiskolai tanulmányaikat. A megmaradottakat annál szorosabb szálak fűzték egymáshoz. Ismertük egymást, barátokká váltunk, szinte testvéri közösséggé alakultunk. Segítettük egymást a tanulásban, a mindennapi életben, a sportolásban. Engem, mint az hadiárvaház neveltjét - így utólagosan is elmondhatom - mindenki: tanáraim, osztálytársaim, barátaim sokat segítettek. Szép szóval, biztatással, olykor felejthetetlen hétvégi családi meghívásokkal.
Távol élő édesanyám, testvéreim, elmondásom alapján mind a tanáraimat, mind osztálytársaimat szinte név szerint ismerték, nagy-nagy megbecsüléssel és szeretettel gondoltak rájuk.

A gimnáziumi évek során nem csak ismeretekben gazdagodtunk, de olyan emberséget, magatartást tanulhattunk meg tanárainktól, amely egy életre meghatározta gondolkodásunkat, az élethez való hozzáállásunkat, magyarság-szeretetünket. Anélkül, hogy nevelőinket név szerint felsorolnám, mégis meg kell említenem utolsó gimnáziumi éveink osztályfőnökét: vitéz Velkey Jánost. Ő volt az, aki életvitelével, magatartásával, pedagógiai elképzelésével talán a legtöbbet nyújtotta további életünk folytatásához.
Egy személyes jellegű eseményt kell említenem. Az érettségit követően orvostanhallgató lettem. Másfél év után katonai behívót hozott a postás. Bevonultam, majd pár hónap katonáskodás után, szovjet hadifogolyként a távoli Uralba kerültem. Nehéz évek következtek, de mindig szeretettel gondoltam a távoli Ceglédre, a gimnáziumra, volt tanáraimra és osztálytársaimra.
Nagy lelkierőt kölcsönzött nekem akkor a boldog ceglédi évekre való visszaemlékezés. És mit adott isten! 3 éves hadifogság után Cegléden át hozott haza a vonat. Minden fellobogózott város, község állomásán megálltunk, Máramarosszigetről Debrecenből jövet. Az odavalók leszálltak, és részünkre volt nagy vendéglátás, üdvözlés és díszbeszéd.
S természetesen Cegléd sem maradhatott ki az ünneplésből. Kíváncsian, kissé megilletődve mentem a díszemelvényhez, hogy meghallgassam az üdvözlő szavakat. Elszorult szívvel ismertem meg a szónokban 8 éven át hittant tanító dr. Czakó Jenő református lelkészünket. Mindenkit 1-1 Újszövetséggel ajándékozott meg baráti szavak kíséretében.
Én is sorra kerültem, de akkori senyvedt állapotomban nem ismert meg. Felfedtem kilétemet, ő lelépett az emelvényről, megölelt és mindketten könnyeztünk az emlékek és a viszontlátás örömétől.

Osztálytársainkkal a barátságunkat hamarosan rendeztük, és a háború alatt meghaltak és eltűntek kivételével megrendeztük első érettségi találkozónkat. S az elsőt követték a többiek, s mind bensőségesebbé váltak találkozásaink. Az első ceglédi összejövetelünkön még egykori élő tanárainkat is üdvözölhettük a régi alma materben.
Majd gyakoribbá váltak találkozásaink, és mind boldogabban ölelkeztünk össze, s éltük át a régi szépséges verssorokat: "hol vagytok ti régi játszótársak, közületek csak egyet is lássak." És eljöttek találkozásainkra feleségeink, gyerekeink. De kezdtek soraink lassan ritkulni…

És most itt tartunk 2003. június 21-én, érettségi vizsgánk 60. évfordulóját Cegléden ünnepeltük a régi iskolánkban. Öregesen, a nyolcvanadik születésnapunkhoz közeledve. Ünnepi hangulatunkat a meghatottság emelte magasba.
A Kossuth Gimnázium igazgatója, dr. Kürti György - aki utóbbi összejöveteleink elmaradhatatlan főszervezője és támogatója volt - előadását merengve hallgattunk volt iskolánk, a régi és jelenlegi diákjainak, tanárainak eredményes múltját és örömteli jövőjét.

Budapest, 2003. szeptember 10.

Dr. Újhelyi János

Kiegészítésként az alábbiakban számok tükrében közlöm - évfolyamunk - az egyik kis létszámú érettségizett osztály számszerű adatait.
1935.évben kettő párhuzamos osztályban 82 fő első osztályos diák kezdte tanulmányait. Ötödik osztályban 21 főre csökkent létszámunk, de ebből további 8 fő lemorzsolódott (iskolaváltás, elköltözés, egyebek) és érettségire már csak 13-an maradtunk és tettünk sikeres érettségi vizsgát 1943-ban. A 13 főből 2 izraelita fiú a háború során eltűnt. Róluk azóta sincs hír. Így 11-en maradtunk. Az utóbbi 10 évben közölünk ketten meghaltak, jelenleg így már 9 főre csökkent létszámunk.

Találkozóinkat 1958-tól 5 évenként, 1998-tól évente rendszeresen megtartjuk. Jelen voltunk alma materünk 100. évben megrendezett centenáriumi ünnepén is.

Végezetül álljon itt a találkozón részt vett öregdiákok megfogyatkozott névsora:

Dr. Bánszky Olga       Budapest

Dr. Csapó István        Cegléd

Jóbai Zoltán                Budapest

Lukács János              Kiskunlacháza

Megyery Árpád           Szeged

Németh Sándor          Budapest

Szabó Elek                 Budapest

Szuda Pál                   Albertirsa

Dr. Újhelyi János        Budapest

2003.szeptember 10.

Dr. Csapó István

Megjelent: A Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium Értesítője a 2002/ 2003-as tanévről. Cegléd. 2003. 106-107. p.

Kossuth Lajos Gimnázium 4/b osztály tanulói 1954. június 10-én érettségizett. Az eltelt 65 év alatt sokszor tartottunk osztálytalálkozót. Az első találkozót tervezett időpontban, 1964-ben tartottuk meg. Tíz év elég hosszú idő volt ahhoz, hogy elmondjuk életünk addigi történetét. A további találkozók is esemény dúsak voltak. Időközben meghalt az osztályfőnökünk és két osztálytársunk is. Sírjaikra koszorút helyeztünk a találkozókon.
Gimnáziumunk száz éves évfordulóján (1999. május 1-én) a három évfolyam egy időben tartotta meg a 45 éves érettségi találkozót. A sorban következő három találkozó is nagyon jól sikerült.

A 65 éves találkozóra készülve úgy döntöttünk, ha kevesen tudtunk részt venni rajta akkor is legyen találkozó. 2019. május 18-án a százhúsz éves iskolánkban megtartottuk a találkozót. Heten tudtunk megjelenni. Nagyon jól sikerült, felelevenítettük a diákéveinket.
A Gimnázium Öregdiák Egyesülete emléklappal köszöntötte a valóban " öreg diákokat ". Hat osztálytársunk - akik részt vettek a találkozókon - már egészségi okokból nem tudtak részt venni. A megtartott osztálytalálkozók, a "Gimnázium" emlékei szívünkben tovább él.

A képen balról jobbra: Nagygyőr Margit, Ürögdi Zsuzsánna, Szalisznyó Katalin, Ecseri Etelka, Tóth Juliánna, Kiskun Géza. Az étteremben csatlakozott: Bálint Erzsébet.

A beszámolót Kiskun Géza írta.

2018. szeptember 8-án, 11 órakor találkoztunk az iskola előkertjében. Ez a 2018-as év egybeesett a gimnázium fennállásának 120 éves évfordulójával. Osztályunk 1973 óta 5 évenként találkozott, összesen 8 alkalommal. Az első találkozón még a tanulmányokról, pályára állásról, párválasztásról, az első gyermekek megszületéséről szóltak az egyéni beszámolók. Később - az évek, évtizedek múlásával - változtak a hangsúlyok, a pályán elért sikerekről, a gyermekek tanulmányairól beszélgettünk.

Az egész társaság most is nagyon lelkesen készült erre az alkalomra. Összesen 18-an (+7 házastárs) jöttünk össze. Természetesen már a legelején voltak, akik nem "indultak be" (ők vagy az utolsó években kerültek hozzánk, vagy cím-vesztettek lettek). Az évek hosszú során sajnos 9 társunk meghalt, róluk lélekben emlékezhettünk meg.

Szeretett tanáraink már szintén nem élnek. Néhány osztálytársunkkal (akik a temetőjárást fizikailag tudták vállalni) egy pár tanársírnál mondtunk imát, és köszönetet azért, hogy a mieink lehettek.

Ezek után városnézés következett.

Mohos Tibi ötlete volt, hogy azok, akik messzire kerültek, szívesen nézik meg szépülő városunkat. Ennek a programnak nagy sikere volt a "bennszülöttek" körében is.

A társaság Mohos Tibiék házánál jött össze. Itt volt ebéd, beszélgetés, emlékezés. Jó hangulat! Minden jelenlévő beszámolt az utóbbi öt év fontosabb eseményeiről. Ezek a beszámolók már főként a nyugdíjas életről, a gyermekek, unokák tanulmányairól szóltak. (Bár néhányan még mindig aktívan dolgoznak eredeti hivatásukban).

Iskolánktól meglepetésként külön névre szóló Emléklapot kaptunk, köszöntőlevéllel.

Ezért mindenki köszönetét tolmácsolom Volter Etelka igazgató-helyettesnek.

Hihetetlen jó érzés volt tanárainkról beszélgetni. Kik is voltak Ők? Csak néhányat említek közülük:

Velkey Imre bácsi osztályfőnökünk. A híre sokakhoz eljutott már, de akiknek tanára lehetett, azok érzik egyre jobban, hogy mit köszönhetünk neki. Hogy az olvasás öröme mit jelent, azt igazán csak most érzem, és Rá gondolok.

Tóth-Czifra Mihály… Miska bácsi. Nekem matek tanárom és igazgatóm (kollégám) is volt. A matek szeretetét és a munka megbecsülését kaptam tőle.

Horváth Zoltán… Zoli bácsi: Ahogy Ő a történelmet tanította és megszerettette diákjaival, az is csoda.

Jogász osztálytársunk meghatottan emlékezett vissza arra, hogy az egyetem első éveiben magyar és egyetemes jogtörténet, államjog, római jog, de még az un. tudományos szocializmus tantárgyak vizsgáira felkészülése során csak néhány jogi ismeretet kellett rátenni arra a szilárd alapra, amelyet Zoli Bácsi zseniális tanítási módszerének köszönhetően sajátított el. (Zoli Bácsinál a legfontosabb évszámokról, alapfogalmakról, latin kifejezésekről feltett kérdései megválaszolása után lehetett megkezdeni a diáknak a történelem feleletet, s ezzel elérte, hogy a korábbi években szerzett tudás se hulljon ki fejünkből.)

Radványi Nagy József… Józsi bácsi. Diákkorom és tanárságom igazgatója. Ő úgy volt szigorú, hogy nem kellett félni tőle, mert valahogy az "érted haragszom" érzését sugározta.

Szerencsére volt közöttünk egy fotós is, így néhány elkapott pillanat dokumentálva is lett. Ezek a fotók emelik a találkozó fényét.

Egy diák az 1963-ban érettségizett 4. d  osztályból