Ma 2024. május 25. szombat, Orbán napja van. - Holnap Fülöp napja lesz.
   

Naptár
Ke Sz Cs Sz Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

KURDICS JÓZSEF

magyar-német

1962-1976

« Vissza az előző oldalra

 

undefinedÉlete nem volt szokványos, átlagos pedagógusélet. Szegény sorsú gyerekként végezte középfokú és felsőfokú tanulmányait. Magyar-német szakon szerzett középiskolai tanári oklevelet Szegeden 1940-ben. Német szakon tanulmányokat folytatott Münchenben és Heidelbergben is.

A háborúba - mint hozzá hasonlóan sok pedagógust – behívták tényleges katonai szolgálatra. A szolgálat egy részét az orosz fronton, a Don-kanyarban teljesítette.

Pedagóguspályáját szülővárosában, Kiskunfélegyházán kezdte, majd tanított a fővárosban több gimnáziumban, illetve a háború folyamán visszakerült a nagybecskereki gimnáziumba. A háború után az egyházi iskolák államosítása ellen tiltakozott. Mélyen vallásos meggyőződése késztette arra, hogy mindenkor az igazság mellett tevőlegesen kiálljon, ezért 1948-ban állását vesztette és 1952-ig fizikai munkásként dolgozott. 1952-től újból lehetősége volt pedagógusként dolgozni Kiskunfélegyházán, majd Kiskunhalason. Itt élte meg az 1956-os forradalmat, amelyben a helyi forradalmi tanács tagjaként aktív szerepet vállalt. 1957-ben ezért elhurcolták, és több hónapi vizsgálati fogság után büntetésképpen áthelyezték Szalkszentmártonba.

1958-ban került Ceglédre, ahol 4 éven keresztül a Táncsics Mihály Általános Iskolában, majd 1962-től 1976-ig, nyugdíjba vonulásáig a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumban tanított.

  1. április 24-én hunyt el.

 1999. május 7-én, a Kálvária temetőben, kollégája Kis Lajos tanár úr búcsúzott el Tőle:

 

Tisztelt Jóska bátyám!

Nehéz szívvel állok hamvaid előtt, hogy volt tanítványaid, munkatársaid nevében végső búcsút vegyek Tőled.

undefinedKálvária temető. Volter Etelka (2022)
GPS-koordináta: 47.174482; 19.809157

ehéz ez a szomorú megtiszteltetés, hiszen annyi emlék fűz hozzád bennünket, hogy egy-két perc alatt ezeket felidézve, méltón búcsúzni Tőled szinte lehetetlen.

A búcsú nehéz, az emlékezés könnyű, hiszen csaknem egyszerre kerültünk a ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumba, Te 1962-ben, én 1961-ben. Igaz, Te ekkor már hosszú, olykor rögös pályát futottál be Kiskunfélegyházától a ceglédi Táncsics Mihály Általános Iskoláig.

Egymással szemben ültünk az akkori tanári szobában, s utólag be kell vallanom, sokszor egymással szemben is álltunk. Ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy a szembenállásainkban többnyire Neked volt igazad, hiszen a Rád bízott diákjaidat védted egy akkor még fiatal, sokszor túlbuzgó tanárral szemben. Veled szembeni - gyakran alaptalan – replikázásaimért most követlek meg sokunk nevében Téged.

Huncutkás mosolyod mindig kemény mondanivalót takart, melyhez szigorú következetesség társult.

Közös érdeklődésünk fő területe a tanítás mellett a kertészkedés, a természet szeretete volt. Tőled tudom, hogy életed egyik nagy csapása ezen a területen ért, akkor vették el gyümölcsösödet, amikor annak fái termőre fordultak, s ha jól emlékszem rá, ki is pusztították őket.

Sokszor találkoztunk nyugdíjba vonulásod utána a budai úton, amikor a régi sebet begyógyítandó új kertedbe motoroztál ki. A fizikai energiádat lekötő teremtő munkád megsemmisítése után szellemi munkád gyümölcsének tekinthető gyermeked is elrabolták Tőled, amikor módszertani kísérleteidet, pályázatra beadott segédkönyvednek eredményeit más – a pályázat bírálatát végző – szerző neve alatt publikált munkában láttad viszont.

Már ennyi elég lenne annak megértéséhez, hogy egyéniséged acélkemény, kissé bizalmatlan, sokszor merevnek tűnő volt.

Közel negyed évszázada – 1976-ban – szellemi és fizikai erőd teljes birtokában mentél nyugdíjba. Utána már csak ritka alkalmakkor találkoztunk. Mégis ez az időszak volt az, amikor meghajlíthatatlan elvi szilárdságodat, szellemi nagyságodat igazán megismertem.

1996-ban olvastam először a V(égh)A(ntal) Fekete szivárvány (1996) c. könyvet, mely az 1956-os forradalom 40. évfordulójára íródott. Lelkileg nagyon megfogott, amit rólad olvastam. Könnyű nyelvművelő szakkört szervezni egy általános vagy középiskolában – tudom, ezt is többször megtetted –, de a kistarcsai fogolytábor nem leánytanoda volt.

Számomra szinte felmérhetetlen lelkierőt feltételez az író által nevesítve Rád vonatkoztatott visszaemlékezés. Szó szerint idézve:

„Kurdics magyar – történelem szakos tanár volt. Kunképű kis alacsony ember, valahonnan az Alföld közepéről. Minden délelőtt tanító – továbbképző szemináriumot tartott, a fogalmazás tanítás módszertanával kezdte. A saját kísérleteit elevenítette fel és adta tovább őrizetes társainak. Végig érdekesen, színvonalasan beszélt. Kár, hogy az előadásaiból nem lehetett jegyzetet készíteni. Pedig Kurdics tanár úrnak minden szava, minden mondata érdemes lett volna a megörökítésre.”

Elgondolkodtató, hogy milyen hatalmas lelki erőre vall ez a feladatvállalás, ha a körülményekre gondolunk. A bezárt – szabadságától megfosztott – ember csodálatos, ha saját magát meg tudja menteni az összeroppanástól, s Jóska bátyám, Te ennél sokkal többet tettél, - hivatalos tanúk szerint – társaidban is tartottad a lelket, segítetted őket a továbbélésben, hivatásod tudatában.

Igaz, tevékenységedet későn ismerték el, nem csináltál nagy társadalmi karriert. Mindössze kivívtad kollégáid és tanítványaid számtalan nemzedékének tiszteletét, megbecsülését.

Tetteidet a végső igazságtételnél nem kell szégyellened, a mérleg nyelve bőven Te feléd billen.

Pihenj békében, Jóska bátyám!

 

Megjelent: A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium Értesítője az 1998/1999-as tanévről. Cegléd, 1999.



Kurdics József emlékére

Mély megrendeléssel értesítjük városunk lakosságát arról, hogy Kurdics József magyar-német szakos gimnáziumi tanár 1999. április 24-én, 85 éves korában elhunyt.

undefinedKálvária temető. Fotó: Volter Etelka (2022)Kiskunfélegyházán született 1914-ben. Egyetemi tanulmányait Szegeden, Heidelberben és Münchenben végezte. Heidelbergben nem volt hajlandó karlendítéssel köszönni, ezért az SA-sok tettleg is bántalmazták. Münchenből Hitlert bíráló kijelentése miatt kitoloncolták. Magyarország német megszállásakor Nagybecskereken mondott német- és háborúellenes beszéde következtében letartóztatta a Gestapo.
Katonai szolgálatot az orosz fronton, a Don-kanyarban, Újvidéken és Ausztriában töltötte. Frontszolgálata idején is többször összeütközésbe került a németekkel. Hollabrunban a német városparancsnok engedelmesség megtagadásáért főbelövetési paranccsal lezáratta, azonban sikerült megszöknie. Leszerelésekor a Tűzkereszt I. fokozata kitüntetésben részesült. 1945-ben belépett a Nemzeti Paraszt pártba. Kétszer internálták. Először 1946-ban Mindszenty melletti kiállásáért. Ekkor az Andrássy út 60-ba, majd Mosonyi utcai toloncházba vitték, azután végigszenvedte a Pest környéki internálótáborokat: Dél-Budai Internálót, a Gázgyárat és Kistarcsát, ahonnan fél év után szabadult.
Gimnáziumi állásából elbocsátották. 6 évig volt politikai B-listán, fizikai munkásként dolgozott. 1952-ben kezdhet ismét tanítani, általános iskolában.
Másodszor 1957 elején internálták az 56-os kiskunhalasi forradalmi eseményekben betöltött pozíciója miatt. A kecskeméti  megyei börtönben a felajánlott  besúgó szerep helyett inkább  ismét Kistarcsát választotta, ahonnan 1957 júliusában szabadult tanítványai kitartó utánjárására, de gimnáziumi  állásából  Szalkszentmártonba helyezték át. Tanári pályája üldöztetései miatt rendkívül töredezett. Kiskunfélegyházán, Budapesten, Nagybecskereken, Kiskunhalason, Szalkszentmártonban, végül Cegléden, a Táncsics Mihály Általános Iskolában, majd nyugdíjazásáig a Kossuth Lajos Gimnáziumban tanított.
Lelkiismeretes munkáját a miniszter Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel jutalmazta. Több közéleti személyiséggel és parlamenti képviselővel is levelezett. Törvényjavaslatot jutatott el több helyre magyar nyelv és zene védelméről. Szorgalmazta a nemzetőrség visszaállítását, valamint a cserkészet aktívabb működtetését.
Sokszor hangsúlyozta hit és erkölcstan oktatásának a nemzettudat erősítésének fontosságát.
Irodalmi tevékenységet is folytatott, írt verset, daljátékot, népszínművet, diákjainak színdarabot. Irodalmi szakkörén végzett módszertani kísérleteit tanári segédkönyv alakjában dolgozta ki, melyet az egyik akkori miniszteri előadó saját munkájához felhasznált. Számos újságcikk  szerzője.
Kalandos életéről a CVTV is készített riportot 1992-ben, amikor 56-os helytállásáért megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetést. Tevékenységéről több újságcikk is beszámolt Cegléden és Kiskunhalason.
A rendszerváltás után átvehette a JATE Aranyoklevelét is. A TIB tagja. Életének utolsó éveit jelentős részben magyar őstörténet tanulmányozásával és annak népszerűsítésével töltötte.
Üldöztetései miatt csak későn, 45 éves korában nősülhetett meg, talán ezért is volt számára oly fontos a család, a felesége, a testvérei, a lányai és az unokái. A legsúlyosabb csapás akkor érte, amikor még kisgyermek fiát elvesztette.
Nyugdíjazása után sem hagyta el magát, szellemi és fizikai munkát egyaránt végzett, minden percét, beosztotta, szőlője, gyümölcse volt, állandóan barkácsolt. Tudta, hogy már kevés az idő, de azért mindig tervezett.
A nagyon magas kort megért emberek mérhetetlen türelme higgadtsága és bölcsessége sugárzott belőle. Alacsony, csendes, halk szavú ember volt, mégis óriási tekintélynek örvendett tanítványai körében. Vasakarat, hit és hajthatatlan elvi szilárdság jellemezte. Hosszú küzdelmes élete folyamán tanúja volt egy keservesen nehéz kornak. Amikor beszélgettünk, néha az volt az érzésem, hogy maga a történelem szól hozzám.
Rendkívül sokat tanultam tőle, nemcsak az apósomat tisztelem benne, hanem a barátomnak is tekintettem.
A hatalmas szellemi örökség, melyet Ő és nemzedéke ránk hagyott kötelez bennünket.
Az Úr Húsvét vasárnap, éppen feltámadás napján hívta meg asztalához. A mentőorvos harmadszori próbálkozásra még újra tudta indítani a szívét. Lelkiismeretes orvosok és ápolónők próbálták meg a lehetetlent, de tudata nem tért vissza többé, a huszadik napon megtért Megváltójához.
Mi, hozzátartozók végig reménykedtünk hátha még visszajöhet közénk, ha csak egy pillanatra egy búcsúszóra, de végül fejet kellett hajtanunk egy magasabb rendű akarat előtt.

Kedves halottunktól Szent Ágoston szavaival búcsúzom:

„Istenem köszönjük, hogy a miénk volt,

s még az is maradt: mert ki szerettei

szívében tovább él, nem halt meg,

csak távol van.”

Török László

Megjelent: Ceglédi Hírmondó. 1999. május 7. 6. p.

 


Józsi bácsi

 

Ebben a visszaemlékezésben azt próbálom megfogalmazni utolsó tanítványként, amit objektív módon leírni lehetetlen. Azt, hogy miért lehetett, sőt kellett Kurdics Józsi bácsit szeretni. Igen, Józsi bácsit, és nem Kurdics József tanár urat, hiszen nyugdíjas nagypapa volt már, amikor elkezdtem nála németet tanulni. Nem hősként, ’56-os forradalmárként ismertem őt meg, hanem aranyos, idős, jóságos tanár bácsiként, és nagypapaként is, mivel nem egyszer előfordult, hogy valamelyik unokája szó szerint bemászott az órára.

 

Azt, hogy Kiskunhalason évtizedekkel ezelőtt mit tett, arra csak lassan derült fény. A rendszerváltás után jártunk már, amikor megismertem őt, ám 1956 mégis kényes kérdés volt. A szocialista rendszer haszonélvezői még erejük teljében voltak, sőt anyagilag még meg is erősödtek. Uralták a médiát és a lelkeket. Józsi bácsi mindezzel nem törődött. Minden órán kaptam tőle valami lelki többletet, olyan tudást, amely megerősített erkölcsileg. Néhány mondat, egy kérdés vagy egy kérés elég volt ahhoz, hogy tizenéves önmagam helyes utat leljen. Józsi bácsi tanítása nemcsak a hazaszeretetről szólt, hanem az életről, az értelmes, megélni érdemes életről. Minden órán tanultam valamit; valamit, ami fontosabb volt nekem a német igeragozásnál és a mondatszerkesztésnél. Üzenete legtöbbször a kitartásról, hűségről, karakán kiállásról szólt.

 

Az Isten, haza, család-értékrendszert épp lejáratni készült a korabeli média, ám Józsi bácsi tanítása nyomán kénytelen voltam önállóan átgondolni az egyén és a média viszonyát. Neki köszönhetően nem váltam olyan emberré, akinek gondolkodásmódját az aktuális hatalom propaganda-gépezete irányítja.

 

Kiskunhalasi tetteiről - a bölcs és békés helytállásról – évek alatt, apró részletekben kaptam meg tőle a tudást. Először nem is mertem kérdezni őt, hiszen oly távolinak és titokzatosnak tűntek 1956 történései. Én magam sem tudtam akkor még eldönteni, hogy csak kikívánkozott belőle néhány mondat a múltról, és valójában nem is akart róla nekem beszélni, vagy lassanként, igazi pedagógusként akarta érdeklődésemet felkelteni az akkori események iránt. Ma már egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezt is tudatosan csinálta, minden rutinját és pedagógiai érzékét felhasználva nevelt engem, utolsó tanítványát.

 

Igen, utolsó tanítványát, hiszen mondta is ezt nekem. Kicsit szomorkás, meghatott volt hangja, amikor erről esett szó, és nem tagadom, ez engem is meghatott. Éreztem, hogy nem akármilyen pályát, életutat járt be Józsi bácsi. A pálya legvégén a legfelemelőbb történésekre emlékezik vissza az ember.

 

Neki pedig ez Kiskunhalas és 1956 volt. Tőle tudtam meg, hogy mi is történt akkoriban ebben az alföldi városban. A vér nélküli forradalom és a szabad választások kiírása valóban egyedi dolog volt. Az, hogy az akkori osztályát mennyire szerette, és hogy őt mennyire szerették diákjai, az minden szavából érződött, amikor csak szóba került Kiskunhalas és 1956. Nyugodt szívvel beismerhetem ma már, hogy a tanári pályájával kapcsolatos emlékei, amelyek persze elválaszthatatlanok 1956-tól, az én pályaválasztásomat is eldöntötték. Magyar-német szakos tanár lettem, akárcsak ő.

Józsi bácsi nevelt, nemcsak tanított, például többször is megbízott azzal, hogy vásároljak neki Budapesten lyukas zászlós kitűzőt. Ezt keresve több olyan helyre is eljutottam a fővárosban, ahol a gondolkodásomat befolyásoló, azt megváltoztató könyveket tudtam venni. Lyukas zászlós kitűzőt persze az 1990-es évek elején sehol sem kaptam. Ma már tudom, hogy nevelésem része volt ez a keresés is. Látta rajtam Józsi bácsi, hogy kereső tizenéves vagyok, hát egy kicsit konkrétan is irányította keresésemet.

 

Lyukas zászlós kitűzőt később felnőttként Kiskunmajsán tudtam venni, ahová sokszor vittem tanítványaimat, hogy megismerkedhessenek Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz hősével. Ő itt hozta létre saját, független ’56-os múzeumát. Diákjaim pedig az ő elbeszélését mindig nagyon meghatódva, olykor sírva hallgatták. Remélem, hogy igazi példaképre leltek jó néhányan ekkor, és én is segíthettem ebben egy kicsit, mint ahogy engem is segített az én tanári példaképem, Kurdics Józsi bácsi, a helyes út megtalálásában.

 

Vágó Sándor

a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium tanára

« Vissza az előző oldalra
A lap 0.012 másodperc alatt készült el. | Copyright 2024 Ceglédinfo, design by © Ceglédinfo
A látogatók száma 2015.02.16-tól: 2867455 | Ebben a hónapban: 48773 | Ma: 2217 | jelenleg: 1 | Statisztika