Ma 2024. december 3. kedd, Ferenc napja van. - Holnap Barbara, Borbála napja lesz.

Naptár

ÁDÁM MÁRIA

matematika-fizika

1958-1970

undefined 1914.november 30-án született Cegléden. 1933-ban a Kalocsai Érseki Tanítóképzőben érettségizett, majd felsőfokú tanulmányait a szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán folytatta. Mennyiségtan-természettan-testnevelés szakos polgári iskolai tanári oklevelét 1939-ben kapta meg. 1954-ben a Szegedi Tudományegyetemen szerzett matematika szakon középiskolai tanári oklevelet.
1939.szeptember 2-án kezdte el pedagógusi pályáját Siklóson, az ottani polgári leányiskolában. Hét évig tanított ezután Hőgyészen, majd egy éven át a ceglédi polgári leányiskolában. 1951-ben került Nagykőrösre, ahol a nagy hírű tanítóképző tanára lett. 1958. augusztus 1-jén nevezték ki a ceglédi Kossuth Gimnáziumba. Itt tanított nyugdíjba vonulásáig 1970. augusztus 31-ig.
Az itt töltött 12 év alatt három osztálynak volt osztályfőnöke. Kollégái és diákjai szerénysége, segítőkészsége miatt szerették és tisztelték. A rendszerváltás után aktívan bekapcsolódott a megújuló hitoktatásba. A gimnáziumban is - idős kora ellenére - több csoportnak tartott hittan órát. 2009. július 11-én hunyt el Cegléden. Volt diákjai, kollégái, tisztelői július 16-án kísérték utolsó útjára Cegléden a Kálvária temetőbe.

A gimnázium tantestülete nevében Kis Lajos nyugdíjas tanár, egykori kollégája búcsúzott.

Tisztelt Gyászoló Család!

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Drága Mária néni!

Megrendült szívvel állunk e koporsó előtt, mely drága hallottunk földi maradványait zárja magába.

Lesújtott a hír, amikor meghallottam, hogy elhunyt Mária néni. Gondolom ezzel mindannyian így voltunk. Megrettentem, amikor megtudtam, hogy rám vár az a fájdalmas megtiszteltetés, hogy drága halottunktól, kollégáink nevében végső búcsút vegyek. Megrettentem, mert nem vagyok benne biztos, hogy méltóképpen szavakba tudom önteni azt az érzést, melyet Mária néni hosszú, rendkívül gazdag életének méltatása megérdemel.
Ő mindig a tökéletességre, a teljességre törekedett. Én teljesség igénye nélkül próbálom felvillantani egyéniségének néhány olyan vonását, amelyek gondolom, valamennyiünkben mélyen bevésődtek. Mária nénit 1961 februárja óta ismerem. 10 évig nyugdíjba vonulásáig a tanári szobában egymással szemben ültünk. Belső kiegyensúlyozottságát sugárzó mosolyával történő kommunikációját sokszor kimondott szó nélkül is megértettem. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi volt az a láthatatlan erő. amely személyiségének karakteres voltát meghatározta?
Több oldalról is megközelítve a megoldást, mindig arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy jellemének szilárdságát a hit és a szeretet alakította ki. Néhány hónapos ismeretség után, egy bizalmas beszélgetés alkalmával hallottam Mária nénitől első alkalommal, hogy ha módja volna rá térden csúszva is visszamenne a feloszlatott apáca rendjébe. Őszintesége annyira megdöbbentett, hogy szinte szóhoz sem tudtam jutni. Ekkor éreztem úgy, hogy Mária néni teljességgel a bizalmába fogadott.
Később aztán többször volt alkalmam tapasztalni, hogy életének vezérfonalát mindig a HIT, az Istenbe vetett hit határozta meg. Ez a szilárd alap tevékenységében sok irányba kisugárzott.
Hitt az emberi jóságban, munkája értelmében, családjáért érzett felelősségében, tanítványai szeretetében. Ez a hit segítette át az ötvenes évek megpróbáltatásain is. Mária néni pedagógus munkáját a ceglédi polgári iskola, a kalocsai tanítóképző és szegedi tudományegyetem matematika-fizika szakának elvégzése után Hőgyészen kezdte.
1950-ben üldöztetése miatt pályája megszakadt. Ekkor több napot töltött a máriabesnyői lágerben. Innét csodával határos módon menekült. Tanítani újra már 1950-ben kezdett, Nagykőrösre a tanítóképzőbe került. Itt 8 évig dolgozott, majd 1958-ban Radványi igazgató úr kérésére jött haza Ceglédre a gimnáziumba, ahol 1970-ig, nyugdíjazásig tanított.
Szülővárosát - Ceglédet - rajongásig szerette. A gimnázium számára szavaival élve az ötvenes évek hányattatásai után a béke szigete volt. Itt olyan közösséget talált, melynek minden tagja tisztelte, ahol igazgatója - Radányi Nagy József igazgató úr – a zavartalan iskolai munka minden feltételét igyekezett számára biztosítani. Gimnáziumi munkája során háromszor volt osztályfőnök. Anyai szeretet, tanítványaiért való aggódás jellemezte osztályfőnöki munkáját. Egy alkalommal, amikor tanítványairól kérdezték büszkén emlegette sikeres nagykőrösi és ceglédi tanítványait.(Tóth Czifra Mihály igazgató urat és Békési László pénzügyminisztert.)

Mikor egy interjú alkalmával megkérdezték, volt-e olyan pillanat, amikor megbánta, hogy pedagógus lett? Szinte megsértődve válaszolta ”Soha, soha! Ha újra születnék is pedagógus lennék!”
Miután nyugdíjba ment hosszú évek múlva ismét lehetősége nyílt a tanításra. 1990-től előfordult, hogy Mihály atya behívta néha-néha hittan órát helyettesíteni. Erről az időről így nyilatkozott”…. akkor érzem, hogy még mindig jólesik tanítani. S talán idős korban ez még mindig bennem maradt, annak köszönhetem, hogy nagyon szeretem a tanítványaimat. Úgy érzem, s még most is érzem, hogy sok viszonzást kapok tőlük. sok, talán meg sem érdemelt szeretet”.
Mária néni igazi pedagógus volt. Nem csupán matematikára tanította tanítványait, hanem nevelte is őket. Nevelésükben vallott szigorú elveihez erkölcsi alapot nyújtott szilárd, példamutató egyénisége.
Elfogultság nélkül állíthatom. hogy a tanári testületben mindenkihez meghitt viszony fűzte. Egy volt a tantestülettel örömükben-bánatukban. A hangulatos tanári összejövetelek egyik állandó résztvevője volt.
Mária nénivel utoljára közel egy éve, múlt év augusztusában találkoztam itt a Kálvária temetőben egy megemlékezésen. Lefelé jövet a Kálvária dombról elfogadott gavallérjának, belém karolt. Ha ügyetlenül elvétettem a lépést a Mária néni korát meghazudtolva, ügyesen sasszézva lépést váltott. Amikor látta megdöbbenésemet kicsit kihúzta magát, s rám szólt, „mit csodálkozik, hiszen testnevelő tanár is voltam!
Ilyen volt Mária néni! Bár a földi porhüvely nem szolgálja többé, lelke él, emléke örökre megmarad emlékezetünkben.

Nyugodjon Békében Mária néni!

Megjelent: A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium értesítője a 2008/2009-es tanévről. Szerk. dr. Kürti György. Cegléd. 2009. 7-9.p.

undefined Kálvária temető. Fotó: Volter Etelka (2022)
GPS-koordináta: 47.174667; 19.809120

Vasdiplomát kapott Ádám Mária nyugdíjas tanárnő

Június 5-én, a városi pedagógusnapi ünnepségen Giba István alpolgármester úr köszöntötte Ádám Mária nénit abból az alkalomból, hogy 65 éve vette át első, tanítói oklevelét. Ez alkalomból augusztusban Zsámbékon kapja majd meg a vasdiplomát.

- Kedves Mária néni! Szívből gratulálok az oklevélhez. Mesélne nekünk arról, hogy hogyan is kezdődött?

Azzal kezdem, hogy indultam el a pályán. Állami polgáriban jártam Cegléden, ahol eszményi tanáraink voltak. Így én már negyedikes polgárista koromban tudtam, hogy tanító akarok lenni. Mivel akkor a ceglédi gimnáziumba csak fiúk jártak, édesapám elindult nekem tanítóképzőt keresni. Legalább öt-hat helyre elment, de mindenhol olyan magas volt a kollégiumi díj, hogy azt az ő vasúti főkalauzi fizetéséből nem tudtam vállalni. Végül eljutottunk Kalocsára, ahol volt egy jóságos igazgató, dr. Pál Mátyás, aki rám nézett és azt mondta: „Ha ennek a kislánynak ilyen bizonyítvánnyal van kedve tanítónak lenni, akkor vegyük fel annyi pénzért, amennyit az édesapja adni tud”. Ötéves volt a tanítóképző, és én csak a legvégén tudtam meg, hogy öt évig ő pótolta ki a havi 20 pengőt 200-ra.

- Hogy emlékszik vissza Mária néni a képzős évekre?

Nagyon szép öt év volt, szívesen gondolok vissza mindenre, a kollégiumi társaimra, a tanárainkra, akik nemcsak tanítottak, hanem példaképeink is voltak. Eszményi mintaképem Annunciáta nővér volt, a pszichológiatanárunk. Olyan mély benyomást tett rám a zárda légköre, hogy negyed-ötödéves koromban már kezdtem érezni, hogy nemcsak tanító akarok lenni. Így amikor a tanítói oklevéllel hazatértem, azt is bejelentettem a szüleimnek, hogy belépek a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Rendjébe. Olyan eszményinek láttam azt a hivatást, hogy sokaknak legyek a nevelője.

- Így hát nem szakadt el Mária néni Kalocsától.

Következett a jelöltév, de én már ebben az évben tanítottam, besegítettem a gyakorlóiskolában. Ezután jött a nagyon szigorú noviciátus év. 1934. július 26-án, Szent Anna napján megkaptuk a zárdaruhát. Az osztályunkból hatan léptünk be a rendbe. A noviciátus alatt, egy évig, senkivel nem beszélhettünk, még egymással is csak bizonyos időszakban. Karácsonykor megtudtuk, hogy a rendi elöljárónknak az a szándéka, hogy továbbtanulni küld minket. Én kicsiket akartam tanítani, de Szegedre küldött matematika szakra. Sosem szerettem a matematikát, nem gondoltam, hogy azt jobban tudom, mint a többit, soha nem akartam matematika szakos lenni. De egy novícia, aki arra vár, hogy a következő évben fogadalmat tegyen, nem mondhatta azt, hogy nem. Így kerültem Szegedre, a Ferenc József Tudományegyetemre, s már mint nővér végeztem az egyetemet.

Az első diszpozíciómat Hőgyészre kaptam, Dunántúlra, volt itt a rendünknek egy polgári fiú- és leányiskolája. Az akkor olyan szintű képzést adott a gyerekeknek, mint mondjuk mostanában egy középiskola.

Itt nagyon megszerettem a gyerekeket. Mindig is szerettem, ezt még otthonról hoztam, az igazi szeretet a családból indult el, meg a szociális hajlam, ami később még jobban megacélozott nővérkoromban, majd civil koromban. Nagyon megható élményeim voltak a dunántúli éveimben, s nagy szükség volt a segítségre, az emberbaráti szeretetre. Hőgyész sváb község volt, és 1945-ben kitelepítették a svábokat. Volt olyan tüdőbeteg gyerek, akinek az édesapját, édesanyját elvitték, őt betegen otthagyták. Akkor én engedélyt kértem, hogy vihessen neki gyógyszert. Aztán az oroszok összegyűjtötték a 18-30 év közöttieket, s azt hazudták, hogy kétheti munkára viszik őket. Tudjuk, hogy innen aztán évek múltán, vagy soha nem tértek haza. Ebbe én is beleestem, 29 éves voltam akkor, de aztán valahogy mégis kimaradtam. Ketten voltunk abban az intézményben. Itt közelről láttam az emberek szenvedését.

- Ezután, ha jól tudom, Ceglédre helyezték Mária nénit.

Igen, egy évre rá, nem tudom miért, hazahelyeztek Ceglédre, akkor Amancia nővér volt itt a főnöknő. Talán a további folytatás az, hogy 1950-ben elhurcoltak minket. Én több napot töltöttem a máriabesnyői lágerben, a Salvator nővéreknek volt ott zárdájuk, oda vagy 300-an voltunk bezsúfolva a 80 férőhelyre. Az ávósok éjjelente jöttek névsort olvasni, de az én nevemet sem első, sem második este nem olvasták. Az akkori főnöknő azt mondta, ha a te neved nem olvasták, akkor nyilván nem vagy rajta a listájukon. Nem tudom, hogy honnan, de szerzett nekem egy civil ruhát, s azt mondta, hogy tűnjek el, menjek haza. Így jöttem haza egy szál kölcsönruhában.

- Mihez tetszett kezdeni a rend feloszlatása után?

Miután a zárdát szétoszlatták, nem volt szabad zárdaruhában sem lenni. Ekkorra már államosították az iskolát is. Én fölmentem a minisztériumban, mondtam, nekem semmi más végzettségem nincs, kellek-e tanítani. Mondták, hogy persze „elvtársnő”, hogyne kellene, nagy szükségünk van matematika szakosra. Ki is neveztek rögtön Nagykőrösre, a tanítóképzőbe. Oda jártam át nyolc évig, akkor nyugdíjba ment a ceglédi gimnáziumban Piros Kálmán bácsi, így kerültem haza 1958-ban.

- Nem volt-e nehéz a zárdaévek után megszokni a civil életet?

Mondhatom, hogy soha, senkivel nem volt semmilyen nézeteltérésem, sem ideológiai, sem más. Igaz, akkoriban nem is nagyon lehetett ideológiai kérdésekről beszélni. Elsősorban a hitem tartott meg, a hivatásom, amit nem tagadtam meg sohasem. Pál Mátyás igazgatónk, arra tanított minket képzős korunkban: „Lányok, amit egyszer jónak megismertetek, abból ne engedjetek. Az elvhű embereket mindenkor tisztelik”. És ezt valóra váltnak láttam akkor, a szétszóratás után.

- Van-e olyan tanítványa Mária néninek, akit kiemelne, akire különösen büszke, hogy taníthatta?

Hát legalább öt olyan tanítványom van, aki az én példámat követve lépett be a rendbe. Levelezek velük, biztatom őket, hogy maradjanak meg hivatásukban. Aztán többen is vannak a nagykőrösi gimnáziumból, például a Margit kórház főorvosa Budapesten, vagy akit sokan ismernek Cegléden, Tóth Mihály igazgató úr, ő is onnan került ki. A ceglédi gimnáziumból is sokan vannak, Békesi Laci például, aki pénzügyminiszter volt.

- Volt-e olyan pillanat, amikor megbánta, hogy pedagógus lett?

Soha, soha. Ha újra születnék is pedagógus lennék. 1990-től, amióta lehet hittant tanítani az iskolában, előfordul, hogy Mihály atya behív néha-néha helyettesíteni, s akkor érzem, hogy ejnye-ejnye, még mindig jól esik tanítani. S talán, hogy most idős koromban ez még mindig bennem maradt, annak köszönhetem, hogy nagyon szerettem a tanítványaimat. Úgy éreztem, s még most is érzem, hogy sok viszonzást kapok tőlük, sok, talán meg sem érdemelt szeretetet, ami kitűnik abból a levélhalmazból, amit kapok tőlük, amit már viszonozni sem tudok.

Mostanában, talán ez már a korommal jár, inkább a betegek felé vonzódom. Látom a sok kisnyugdíjas öreget. A szociális otthonban az ember mindig meghatódik. Mindig elszorul a szívem, amikor látom, hogy valaki lelkileg szenved.

- Mit tart legfontosabb üzenetnek a mai pedagógusok számára?

Az igazi emberségre való oktatást. Szerintem ez a legtöbbet érő. Hálát adok a Jóistennek, hogy a pedagógusi pályára kaptam hivatást, mert ez igazi hivatás. Hálás vagyok a szüleimnek, akik olyan életet éltek, amivel példát adtak. Hálát adok a tanáraimnak, akik elindítottak ezen az úton. S úgy hiszem, talán nem volt hiábavaló az eddigi életem. Küldetésnek éreztem mindig, s nem tudom, hogy miért, nem tudom, honnan, de úgy érzem, hogy rajtunk, pedagógusokon „megy át az üzenet”. Nekünk kellene példát adni. Nekünk kell!

Volter Etelka igh.

Megjelent: A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium Értesítője az 1997/1998-as tanévről. Cegléd, 1998.

« Vissza az előző oldalra