Ma 2024. április 16. kedd, Csongor napja van. - Holnap Rudolf napja lesz.

Naptár

UJVÁRY FERENC

testnevelés

1924-1962

UJVÁRY FERENC (1896-1983)

Esztergomban 1896. augusztus 23-én született. Szülővárosában, az érseki tanítóképzőben, majd a budapesti tornatanító-képző intézetben tanult. 1920-1924 között a szentgotthárdi állami gimnáziumban helyettes, majd rendes tornatanító. 1924 szeptemberétől 39 éven át a ceglédi gimnázium tornatanítója – testnevelő tanára.
Generációkat nevelt az egészséges életmódra, a sport megszerettetésére és művelésére. Mozgalmas sportéletet teremtett az iskolában, gazdag, látványos programú tornavizsgákat, a szomszédos városokra is kiterjedő iskolai bajnokságokat szervezett a hagyományos torna- és vívóestélyek mellett.
Az iskolai sportkör irányításán kívül vezette a cserkészcsapatot és az ifjúsági énekkart is.
Diákjaival minden városi sporteseményen szerepelt.
Sokféle sportággal foglalkozott. Nevéhez fűződik a gimnáziumi labdarúgó élet megszervezése. Tanítványai között számos neves labdarúgót találunk, mint például az 1930-as évek végének harminckilencszeres válogatott játékosát és gólkirályát Zsengellér Gyulát.
Jelentős eredményeket ért el atlétikában is, sok diákja nyert középiskolai bajnokságot. Tanítványai közé számíthatjuk az 1940-es évek legjobb magyar középtávfutóját, Garay Sándort, az Európa-bajnok súlyemelőt, Ecser Károlyt.
Úszásban is jeleskedtek neveltjei: Szondy István, a későbbi öttusa világ- és olimpiai bajnok, 1941-ben mellúszásban középiskolai bajnok volt, Csordás Györgyből Európa-bajnok gyorsúszó lett.
A torna sportágban is kiváló munkát végzett, bizonyára ennek köszönhető, hogy 1935-ben a gimnázium tornász csapata gyakorlatot mutathatott be a budapesti főiskolai világbajnokság megnyitóján.
A labdarúgáson kívül az asztalitenisz, a kosárlabda, a röplabda meghonosítása is az ő személyéhez kötődik iskolánkban.
Az egész iskola ismerte, hiszen mindenkit tanított. A diáknyelv a tornaórán sűrűn elhangzó vezényszóról „Alapállás” tanár úrnak nevezte el. A kisgimnazisták körében tartott tisztasági szemléjéhez kapcsolódik másik elnevezése: „Szutyi bá”.

Különleges észjárása, megannyi frappáns nyelvi fordulata, sajátos humora, fölényes tudása tiszteletet ébresztett a legvásottabb tanulókban is. Egyéni ízű beszédéről, jellegzetes é-ző kiejtéséről, „ujváris” bemondásaiból keletkezett anekdoták ma is elevenen élnek, egy csokorra valót nyomtatásban is megjelentettek tanítványai (Tisztelet Ceglédnek, 1998).

Az iskolán kívül is sokféle megbízatást vállalt: MOVE atlétikai és torna szakosztályának vezetője, a Levente Egyesület alelnöke, a Városi Testnevelési Bizottság tagja, az uszodaépítő bizottság tagja, a Magyar Torna Szövetség és a Magyar Úszó Szövetség helyi megbízottja.

A gimnázium tanári karának egyik legemlékezetesebb alakja 1962. augusztus 31-én vonult nyugállományba. 1983. július 8-án hunyt el, a rákoskeresztúri temetőben alussza örök álmát.

A gimnázium 2005. március 5-én – az Iskolai Emlékezet programhoz kapcsolódva – a tornatermet Ujváry Ferencről nevezte el.

Markovics Ferenc – dr. Orbán Sándor:

ÚJVÁRIÁDÁK

A Kossuth Lajos Gimnázium jelentős egyéniségekben mindig bővelkedő pedagógusi karának egyik legemlékezetesebb alakja volt Újvári Ferenc (1896-1983) testnevelő tanár. Esztergomban született. Pályáját 1920-ban kezdte Szentgotthárdon. Ceglédre 1924-ben költözött és itt munkálkodott 1962. augusztus 31-ig, nyugdíjba vonulásáig. Generációkat nevelt egészséges életmódra, a sport megszeretésére és gyakorlására. Különleges észjárása, megannyi frappáns nyelvi fordulata, sajátos humora és főként: fölényes tudása tekintélyt parancsolt és engedelmességet, tiszteletet ébresztett a legvásottabb diákokban is. Számtalan anekdota, megtörtént eset főszereplője. Az 1955-ben érettségizett IV/d. osztálytalálkozóin rendre felelevenedtek a régi sztorik, Orbán Sanyi barátommal felváltva harsogjuk a patinás történeteket. Egyéni ízű beszédét, jellegzetes é-ző kiejtését nem könnyű visszaadni, de megkísérlem az írásmóddal érzékeltetni. Ott, ahol az e-betűre ékezetet tettem, egy nagyon röviden hangzó é-t képzeljenek el az olvasók. A történetek most, nyomdafestéket kapva, megszűnnek anekdoták (kiadatlanok) lenni, remélhetőleg egy nagyobb közönség örömére…

A kezdeti időben, ha minden más eszközt reménytelennek ítélt, ha különösen kirívó csibészséget tapasztalt, bizony néha odacsördített egyet, sietve teszem hozzá: ritkán, és mindig indokolt esetben.

A legelső tornaórákon végignézett a díszes, elsős társaságon, s azonnal szemet szúrt neki a piros svájcisapkában, zsebre dugott kézzel, hanyag testtartással álldogáló törteli srác, Mészáros Balázs.

- Gyeré idé, té piros tetéjű!

A megszólított beteges tempóban vánszorgott elé.

- Hogy hívnak?

- …Mészáros …Balázs… – válaszolta unottan, továbbra is zsebben tartott kézzel a delikvens.

Mire kinyögte a nevét, már kapott is egy jókora fülest.

- Hogy hínak?

Másodszorra már valamivel kevésbé vontatottan hangzott a válasz. Durr, egy újabb nyakleves.

- Hogy hínak?

Ekkorra már észbe kapott Balázs barátunk. Vigyázzba vágta magát és pergő nyelvvel, katonásan mutatkozott be.

- No, látod, éz a té néved! – bólintott megenyhülten, elégedetten Újvári tanár úr.

- Ném tudunk még gimnazisták lénni!

Hányszor, de hányszor hallottuk visszatérő megállapítását, ha valamit gyatrán csináltunk, vagy ha valamilyen suta, ostoba megnyilvánulásunkról értesült. Egészen a harmadik év végéig mondogatta ezt. Gyanítjuk, a negyedikesek magatartását, teljesítményét sem tartotta hibátlannak, de ekkor már elnézőbben fordította el rólunk kritikus tekintetét, meg talán néhány bontakozó sporttehetség eredményes szereplése is kiérdemelte megbecsülését.

Szigorúan tilos volt belerúgni a röplabdába. Egyszer véletlenül mégis tanúja volt, amint Imregi Feri megfeledkezett magáról, s elkövette a megbocsáthatatlan bűnt.

- Hogy hívnak? – dördült a gaz elkövetőre

- Imregi Ferenc – rebegte a lator.

- A tanár úr történetesen ismerte a családot, a névváltoztatásuk előtti időkből, amikor még Imrich-nek hívták őket.

Ném Imregi vagy té, hanem Imrikkk! – leplezte le a vétkest. És ezután négy évig éreztette vele, hogy nem felejtette el a gonoszságát. Történt például, hogy a második év közepe táján fel kellett sorakoznunk az udvaron és Imregi a legnagyobb nyugalommal a nálánál magasabb fiúk elé állt. Ez kellett csak Újvári tanár úrnak, máris rárivallt:

- Imrikkk!!! Té azt hiszéd, ha előbbré tolakszol, akkor nagyobb lészöl?! Imrikkk!!! Hat-van-hat-taaa hátrább! – ropogtatott meg minden szótagot.

Zenei aláfestéssel mutatták be gyakorlatukat a lányok egy ünnepségen. A tornateremben maradt zongorát a mi osztályunknak kellett felcipelni a lépcsőn, hogy ne legyen útban. Mindahányan körülálltuk, de így olyan sokan voltunk, hogy egymást tapostuk le a nagy igyekezetben.

- Ááájjj! – vetett véget szerencsétlenkedésünknek. – Mi van? Ném bírjátok…?! Jellemző! Ceglédén huszonnyóc szutykosjankó ném bírja élvinni! Bezzég, Pestén, a Belspédnél két ember viszi! Törökországban meg csak égy! Csigalépcsőn!!!!!

A hétfői tornaórák előtt, amíg beírta a beírandókat az osztálykönyvbe, fel sem nézve, mintegy mellékesen összefoglalta a hétvégi, ceglédi vonatkozású sporteseményeket. Valahogy így:

- Birkózóink világraszóló eredményt, 4:4-es döntetlént értek él a török válogatott ellén – említette először a legfontosabbat.

- Asztaliteniszezőink derékasan élagyabugyálták a régi pésti mumusukat – következett a rangsorában a második. Innen szúrósabb hangnemben folytatta:

- A futballisták már mégint kikaptak, most valami mikepércsi kenyérfényesítőktül…

Ezután az általa kissé lenézett természetjárók jöttek:

- A gyüszmékelők végigaraszótak a Bakonyban a kék csíkon…

A végére maradt a semmilyen sportot sem űző aljanép, akiket megvetéssel sújtott:

- A szutykosjankók meg csak ücsörögtek a kuckóban, oszt’ rágták a szémicskét.

(Ha valaki nem tudná, a szemicske a napraforgómag szinonimája a ceglédi népnyelvben.)

Tisztasági ellenőrzéseink summázata így hangzott:

- Mer’ ugye, a szutykosjankó nyáron egyszér fürdik, télen meg hússzor sé!!!

Már indulhattunk a tornaterembe. Kettesével, felzárkózva haladt az osztály, közben a párok mindegyike hangosan beszélgetett, noha a többi osztályban rég elkezdődött a tanítás, illett volna némán, lábujjhegyen lépkedni a folyosón. Újvári tanár úr, aki az élen ment, meg akarta fékezni a zajongókat. Amikor megfordult, épphogy észlelte az utána igyekvő és trécselő Szabó Palit, valamint a társát. Felemelt kézzel, e szavakkal intette le a menetelőket:

-Áááájj! Azért álltunk meg, mert égyesék még ilyenkor is pofáznak! Az égyik a Szabó, a másik a többi! – nevezte meg tételesen a renitenseket.

Orbán Sanyi volt a pénztáros a sportkörben, neki kellett összeszedni a fejenként hetven filléres havi tagdíjakat. Természetesen mindenki tízfilléresekkel fizetett. Sanyi hatalmas zacskónyi érmét zúdított Újvári tanár úr elé az asztalra, aki nagy sóhajjal kezdte számolni, hasonlatosan ahhoz, mint amikor a háziasszony a babot válogatja a leveshez:

- Egy… kettő… három… hat… nyolc… tíz… Egy forint!!! Egy… kettő… öt… hét… kilenc… Két forint!!! Egy… kettő… négy… nyolc… tíz… Három forint!!!

Láthatóan rettentően unta, a kupac alig fogyatkozott. Még egyszer nekidurálta magát.

- Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét… nyolc… kilenc… tíz… Négy forint!!!

Fölnézett a türelmesen szobrozó osztályra, majd váratlan döntéssel vetett véget a hosszadalmas procedúrának:

- No! Ha éddig megvót, éztán is meglész!!!

És visszasöpörte a pénzhegyet a zacskóba.

A tornaterem öltözőjében talált egy elhagyott pulóvert. Sorra kérdezgette az osztályokat, de nem akadt jelentkező az értékes ruhadarabra. Amikor eztán mi kerültünk sorra, elsétált a mezt cserélő, cipőt fűző osztály előtt, lobogtatva a pulóvert.

Egyszer csak az éppen felnéző Lipthay Matyi elrikkantotta magát:

- Jé, az az enyém!

A tanár úr e szavakkal nyomta a kezébe:

- Oszt’ ném hiányzott?!

A dolog magyarázatához tartozik hogy Matyi a kollégiumban lakott, ahol nem ritkán előfordult, hogy a randevúra készülő fiúk kölcsönkérték egymástól a jobb holmikat. Ezért is válaszolt így Lipthay:

- Tanár úr, kérem, nem emlékszem biztosan, mikor tűnt el…

Mire Feri bácsi meglepetten:

- No! Ném jársz tán már sok olyan helyré, ahol vetkőzni köll?!

Szénszünet idején – mert bizony ilyen is volt azokban az években! – csak az érettségire készülő osztályok termeit fűtötték. Ezek pedig éppen a tanári szoba fölött helyezkedtek el. A negyedikesek, hogy a kályha langymelegéhez „hozzápótoljanak”, ugrálni és táncolni kezdtek. És hogy könnyebben menjen, Schepp Jóska előkapta a klarinétját. A nagy zenebonát, égzengést hallva, az igazgató Újvári tanár urat bízta meg a rendteremtéssel, a csendzavarók megzabolásával. Villámgyorsan fölszaladt a lépcsőn, bezúdult az ajtón és menten felfedezte a főbűnöst. Már intézkedett is:

- Ááájjj! Schepp! Idé azt a tökszárat! – kobozta el íziben a vétkest hangszert.

A gimnázium oldalán húzódó, akkor még beépítetlen kis mellékutca mintegy százméteres szakaszán sokszor végignyargaltunk a négy esztendő alatt. A táv végén Újvári tanár úr mérte az időt, még az ókori olimpiák idejéből származó stopperével.

Mint mindig, azon a napon is Túri Jóska szedte a lábát leggyorsabban, ő szakította át a képzeletbeli célszalagot. Feri bácsi megnyomta a gombot, majd hitetlenkedve nézte a mutatókat: 9,5 másodpercen állt meg az óra!

Megvakarta a fejét és így morfondírozott:

- Hát, most vagy elétte a féné élt a krumplit, vagy a Túri futott új világcsúcsot!

Amikor a diáksapka viselésére megszületett, a nebulók mélységesen elítélték a határozatot. Természetesen, Újvári tanár úr feladata lett annak oktatása, hogy miként kell hordani, és ha tanárral találkozunk, tisztelegni a hozzáérintett kézzel.

Elmondta, megmutatta. Aztán megkérdezte, kinek van kérdése. Már nyújtották is a kezüket a főokosok:

- Tanár úr, kérem! Mi van akkor, ha az illető tanár a túloldalon megy?

- Akkor menetközben arra fordulsz és tisztelégsz! – hangzott a türelmes válasz.

Igen, de mi van akkor – jelentkezett a még firnyákosabb érdeklődő –, ha éppen kerékpározok?!

- Akkor elengédéd a jobbkezéddél a kormányt és tisztelégsz!!

Ebben a pillanatban megérezte, hogy aligha célszerű kiengedni a szellemet a palackból, mert a kötözködők csak újabb és újabb variációkat eszelnek ki. Hirtelen felfortyanva, elébe vágott a további szóáradatnak:

- Áááájjj!!! Mielőtt valaki megkérdezné, élmondom. Ha a jobbkezédben égy dobfelszerelést cipélsz, a balkezédbén még egy koporsót és öt füzér fokhagymát, akkor letészéd a dobfelszerelést és tisztelégsz!

Ezzel a témát lezártnak nyilvánította. Nem kérdezett már senki semmit, viszont azóta is vigadunk a sajátos felsorolást tartalmazó, lehengerlő válaszon.

MHK-próbáztatás folyt egyszer a futballpályán. Kivezényelték ebből az alkalomból a város összes általános iskolását, a zöldellő, füves terepet nyüzsgő siserehad töltötte meg. Az irdatlan tömeg láttán a legkésőbb érkező Újvári tanár úr ekként kiáltott fel:

- Nicsak! Hát itt meg már literrél mérik a gyerékéket…?!

Sokszor hallottuk színes visszaemlékezéseit a berlini olimpiáról, amelyen személyesen is ott lehetett. (Méghozzá jó jeggyel – a megnyitó ünnepségen, Hitler páholyának közelében ült.) Ilyesféle részekre emlékezünk a beszámolójából:

- No, egyszércsak fölbukkannak a maratónisok: élöl két törökbugyogós, mögöttük két cvejg-gatyás magyar. Ámdé aztán kidérült a turpisság: a törökbugyogósokat a domboldal túlfeléig szamárháton hozták!…

A párizsi olimpián, 1924-ben, még nem volt jelen szemtanúként, de olyan érzékletesen „tudósított” a magyar futballcsapatnak az egyiptomiaktól elszenvedett 0:3-as vereségéről, mintha a lelátón ült volna maga is. Az akkoriban nemzetközi mércével is nagyra tartott csatársorunk vergődéséről ekként számolt be:

- Élindult Opata a kezdőkör tájáról, legurított Orthnak, az már át is passzolta a szélre Braun Csibinek, aki élszáguldott és béívelté a labdát az akkor már tizenhatosra érkezétt Opatának. Véle szemben égyedül csak egy szálfatermetű, subickos képű gyerék álldigált. Ékkor Opata bémutatott égy cselt. Igénám! Csakhogy éz a szerencsétlen fiú még sosé látott cselt! Visszarúgta hát zavarában Opatát a félpályáig, labdástul! Kezdhétték az égészet élölrül!!!

A fenti történetre „rímel”, amikor gimnáziumunk focicsapata a nagykőrösiek ellen készülődött. Újvári tanár úr a meccs előtt kiadta a taktikai utasítást:

-Débrécéni a centér, oda az összekötőnek! Az kiadja szélré, a szélső élfut, bécentérézi, Debrécéni lévészi, lő! Gól! Égy-null! Ni, jankók, így jáccatok!!

A nagykőrösi mérkőzés után arra is volt idő, hogy a csapat betérhessen a helyi tanítóképzősök báljára. Kitűnő volt a hangulat, a mi játékosaink is önfeledten táncoltak a lányokkal. Lassan azonban elérkezett az indulás ideje az állomásra. Újvári tanár úr messziről, diszkréten kiintegette a táncoslábú fiúkat a tömegből. Már mindenki körülötte gyülekezett, kivéve Lakost, aki a lány hajába temetkezve, mámorosan ropta. Feri bácsi várt egy darabig, ám amikor reménytelennek látta a helyzetet, odaballagott és e szavakkal kocogtatta meg a lelkes, szédült ifjú hátát:

- Él a nőtül, Lakos! Itt az utolsó alkalom, hogy hazagyéré!!!

Más sportágakban jeleskedőket is elkísért a versenyekre. Így például az úszókat is ő vezette Budapestre, ahol egy kollégiumban voltak elszállásolva. Itt derült ki, hogy a nagy, közös teremben, hová még a székesfehérváriakat is bezsúfolták, kevés a hely. Ezt hallva, Újvári tanár úr nagylelkűen és rendkívül sportszerűen úgy döntött, hogy a fürdőhelyiségben, az egyik kádban alszik majd. A fehérváriak éjféltájt érkeztek meg és a már édes álomba merülteket felriasztva, hatalmas ricsajjal keresték ágyaikat. Egyszer csak azonban a zaj hirtelen elült, az újonnan érkezettek villámgyorsan lefeküdtek. Az történt ugyanis, hogy néhányan közülük üvöltözve, egymást csapkodva berobogtak a fürdőhelyiségbe. Amikor is , nem kis megdöbbenésükre, kiemelkedett egy őszes-borzas fej a kádból és a következő mérges szózatot intézte hozzájuk:

- Áááájjj! Béfogjátok a szátokat és élülepedték! Mer’ ugyan mi csak céglédi gyerékék vagyunk, de marha nagy pofonokat tudunk ám anni!!!

Jó kosárlabda-csapata volt akkoriban gimnáziumunknak, többször megnyertük a megyei bajnokságot. Egy ilyen alkalommal Vácra készülődtünk, ahol a döntőt rendezték. A vonatunk éjjel kettőkor indult, ezért Újvári tanár úr aggódott, hogy nem ébredünk fel időben. Szerzett tehát valamennyi csapattagnak egy-egy vekkert, beállította jó előre és az előző napi edzés után kiosztotta közöttünk. Amikor a sor végén álló Markovics Ferenchez ért, már majdnem átadta az ébresztőt, de az utolsó pillanatban visszarántotta:

- Hohó! A Markovicsnak ném adok! Ő ugyanis mindén nap félóra élőnyt ad magának!

Ekkor derült ki ugyanis, hogy reggelente, a Széchenyi úti háza ablakán kitekintve megfigyelte, amint Markovics a tanítás kezdeténél jóval korábban elkarikázik a túloldalon a gimnázium felé. Azt szerencsére nem sejtette, hogy a hajnali madár azért igyekszik olyan szorgalmasan, mert a „vaddisznók” (Velkey osztályfőnök úr találó meghatározása!) ilyenkor, az első óra előtt másolták le egymás füzeteiből a házi feladatokat…

Nem véletlenül volt óvatos. Egyszer már neki is, emlékezetes módon gyűlt meg a baja a vekkerórával.

Nagyon készült 1953-ban a Népstadion avató-ünnepségére. Mégis lekéste azt a vonatot, amellyel időben megérkezhetett volna a kezdésre. Napokig zordon arckifejezéssel vezette ezután a tornaórákat, csak jóval később volt hajlandó beszélni a történtekről.

- Az úgy esétt – mesélte, még mindig háborogva -, hogy az ébresztőnk nagyon siét, naponta bő negédórát. Ném akartam túl korán az állomásra érni, visszaállítottam hát a vekkért. Igenám, dé az én feléségem, aki áldott jó asszony, szintén visszaállította, még negyedórával, anélkül, hogy szólt volna!

Így aztán csak a következő vonattal, jókora késéssel utazott el. Az ünnepség nagy része ekkor már lepergett. Azt sose tudtuk meg, hogy ebből otthon vajon mekkora vihar kerekedett…

A vonatjegyekért egyébként Lipthay Matyit küldte ki az állomásra, s hogy gyorsabban bonyolódjon le az ügylet, odaadta a saját kerékpárját. Visszatérve Matyi szóvátette, hogy a bringának szalajt a kontrája. Újvári tanár úr szigorú pillantást vetett rá:

- Mondd! Ültél té már jó biciklin?

- Persze, hogy ültem, tanár úr! – bólintott Matyi.

- No, ugyé! – vágta rá diadalmasan Feri bácsi. – Mer’ éz az!

Betegeskedett egyszer néhány napig. Amikor aztán újra megjelent, kérdeztük, hogyan érzi magát. Tökéletesen hozzá illő, stílusos választ adott:

- Hát, tudjátok, éccaka nem alszok, nappal meg csak úgy szerteszét!

Szerette a jó bort, persze módjával. Ez utóbbi megjegyzés nem holmi udvarias sztereotípia: kevesen tudták róla, hogy az első világháború idején egyik veséjét kioperálták, a másikkal élt 87 éves koráig!

Volt egy kis szőlője a Budai úton. Kérdi tőle Orbán Sanyi szüret idején, hogy elégedett-e az idei terméssel?

Feri bácsi némi tűnődés után:

- Hát… Tíz hékto létt… Vagyunk rá hárman… Így aztán… már ném sokat köll venném hozzá, hogy kitartson az újig…

Lánya és fia elkerültek Ceglédről, ezért nyugdíjba vonulása után néhány esztendővel Julianna városába, Komlóra költözött. Szívesen töltötte itt idősebb korának napjait, valamint a Balaton partján, alsóörsi nyaralójukban. Ahová egy szép nyári délutánon, 1983. augusztus 7-én összesereglett az egész família: gyermekei és unokái mellé még a németországi rokonok is megérkeztek.

Az akkortájt már halkuló szavú Feri bácsit felvillanyozta a rásugárzó családi szeretet, ismét visszanyerte régi hangját. Főszereplője lett a gyönyörű estének: emlékezetes epizódokat mesélt el életéből, gazdag pályájából, humora valamikori fényében csillogott. Később, amikor nyugovóra térni készülődtek, különösebb hangulatváltás nélkül annyit mondott Feri fiának:

-Déhát, béle köll nyugodni a sors akaratába…

Ő akkor sem tulajdonított nagyobb jelentőséget e szavaknak. Másnap reggel, kis szobájában a földre csúszva, eszméletlenül találta édesapját. Mentőt hívtak, de már nem tudtak segíteni rajta: tüdőembólia – ez állt a halotti jelentésben. A hozzátartozók ma is úgy vélik: utolsó életlángocskájának fellobbanása sem tévesztette meg, ráérzett a vég közeledésére…

Nem csupán a szoros, vér szerinti rokonság rögzítette emlékezetében a nagyszerű ember alakját. Egy sokkal népesebb „családjának”: a valamikori kollégáknak és barátoknak, sok száz volt tanítványának szíve tája melegszik fel, ha az Őt tisztelők közül bárki kiejti a nevét. A szájhagyományokon túl, őrizze a továbbiakban e kis írás is Újvári Ferenc tanár úr kedves, nagyra becsült személyiségét…

Megjelent: Tisztelet Ceglédnek : Ceglédi emlékek II. Cegléd. 1998. p.36-43.

« Vissza az előző oldalra